Mindketten izgatottan vártuk ezt a napot, hiszen leginkább a szafarik miatt jöttünk. Ezzel együtt is fájdalmas volt a reggel 6-os indulás. A helyi túraszervező sofőrjének viszont igaza volt: ahhoz hogy a lehetetlen és szinte állandósult kampalai dugót megelőzzük, ennyire korán kellett indulni. És amúgy is nagyon hosszú út várt ránk, bár nem kilométerben, hanem időben. Ahogy elhagytuk a magát fancynek képzelő városközpontot, egyből többet láthattunk a főváros igazi arcából: vörös földes utcák 2 oldalára halmozott bódétömegek, szottyos benzinkutak, esőben is kipakolt portéka a boltok előtt, a piacokon és mindenütt a helyi közlekedés alapvető járműve: a Toyota Hiace minibusz-taxi, amibe és amire sokkal több holmi és ember elfér, mint gondolnád 🙂
Szakadó esőben verettünk eszelős tempóban a Ziwa Rhino Sanctuary-ig, ahol fehér (azaz szélesszájú, a wide-white félreértésen alapszik a név) orrszarvúkat lehet szpottolni. Ezt a 70 km2-es parkot az ugandai kormány azzal a céllal hozta létre a kétezres években, hogy a már kipusztult orrszarvúkat visszatelepítsék és újra elszaporodjanak. Az orvvadászok és más fenyegetések elől villamos kerítés és kb. 40 járőr védi a rinókat. Az első 4 rinóból azóta 19 lett, akik háborítatlanul és boldogan éldegélnek és szaporodnak itt. Gyalogos szafarira indultunk, ahol az eligazításon megnyugtatnak, hogy ezek a békés, 2-3 tonnás állatok ha megbékétlenednek, akár 45 km/órával is tudnak futni. Elfutni így nem érdemes előlük, inkább másszunk fel egy fára, vagy bújjunk el a bozótosban. Nem állítom hogy nem voltam markolatig beszarva, amikor elindultunk az első csapatot becserkészni. Amikor megláttuk őket, akkor sem nyugodtam meg azonnal 🙂 4 óriás ejtőzött egy facsoport árnyékába húzódva a délelőtt 9kor már maró nap elől. Hatalmasak, szépek. Körbejártuk őket kb.10 m távolságban. Tudták hogy ott vagyunk, a fülükkel végig követtek, de nem mozdultak. A vezetőnktől közben megtudtuk a nevüket, korukat és a szokásaikról is sok mindent. Pl. az utolsó képen levő hímnek azért van levágva az agyara, mert a harc közben így nem halálos sebet osztanak egymásnak, bár a harc így is kemény: van hogy eltart 3 napig, és 2 órás menetekben, pihenőkkel nyomják, míg ki nem választódik a győztes.

Utána kocsival elmentünk egy másik részére a parknak, és ott is körbesétáltunk néhány rinót: a vezérhímet és egy nőstényt a féléves kicsivel. Utóbbiakhoz érthető okokból nem mentünk eszelősen közel.

A rinók bámulatosak voltak és állítólag nagy szerencsénk volt hogy ilyen sokat láttunk, ráadásul a picit is. Megérte úrrá lenni a félelmemen 🙂
Utána be a kocsiba és száguldottunk tovább. Utóbb kiderült, hogy az aszfalt véges a 600 km körüli utunkon, így ezen a szakaszon kell időt nyernünk. Hát jó.

A Karuma vízesésnél kiszálltunk fotózni, így mi lettünk a helyi látványosság. Utána robogás Guluig, ott egy jó ebéd onnan pedig kezdődik az út igazán fárasztó része. Gulu és Kitgum között utat építenek, és hogy megvédjék a félkész úttestet a száguldozóktól, 20 m-ként bukkanókat csinálnak rá apró kavicsból. Remek 🙂 Az út mentén egyre sűrűsödnek a fűfedelű, vályogszerű anyagból épített kör alaprajzú gombaházak. Uganda legelmaradottabb részén járunk, ahol 10 éve, hogy véget ért a polgárháború. Az úton mindenhol jönnek-mennek az emberek, vizet hordanak, mezőgazdálkodnak, az éghajlat ellenére nagyon aktív mindenki, gyerekek éppúgy, mint a felnőttek.

Az utolsó szakasz 120 km földúton, vagy 3 óra. Itt végre izgalmasabbá válik a táj, elképesztően szép helyeken robogunk keresztül és pont sötétedésre érünk a Kidepo völgyi nemzeti parkba. A szállásunkon az “Apoka camp”-ben már várnak bennünket, saját gombaházunk lesz 3 napig, és ez csak a kezdet 😛

Kriszti