Szerda reggel, 2 nap szafarizás után továbbindultunk Kidepoból a Murchison Falls nemzeti parkba. Nehezen tudtam elképzelni, hogy jöhet még bármi, ami lenyűgözőbb lesz mint a végtelennek látszó szavanna, az ott kószáló zsiráfcsordák,vagy a találkozásunk az elefántcsaláddal. Utóbb kiderült, tévedtem, de ne szaladjunk előre.
Kidepoból a Murchison Fallshoz az út majdnem végig ugyanaz, mint amin idefelé jöttünk. Így nagy izgalmak nem vártak ránk ezen a napon, de én előre örültem, hogy végre nappali fényben is láthatom Uganda szarvának tájait (a helyiek így nevezik az északi csücsköt). Odafelé is érdekesnek tűnt ez a jobbára érintetlen, hegyes-völgyes táj, az utak, a falvak és az emberek. Nem csalódtunk. Ez Uganda legelmaradottabb része, ami azt is jelenti, hogy az emberek nagyobb harmóniában élnek a természettel, kevés a művelt terület, a táj eredeti szépségében mutatkozik meg. Mosolygós arcok és tevékeny emberek mindenhol. És persze az elmaradhatatlan vörös földes út.
Az északi részt magunk mögött hagyva az utunkon túl sok említésre méltó nem történt. Guluban megálltunk pénzt váltani (30 perc sorbanállás egy bankban egy üres munkaállomásnál, mert a kollega ebédel, más pedig nem veszi át a feladatait, majd további 15 perc míg sorra kerülünk és kapunk egy kb 3 cm magas bankjegyköteget), feltöltőkártyás mobilnetet venni, mert realizáltuk hogy másképp sehol nem lesz netünk (újabb 30 perc mérsékelten illogikus intézkedés a helyi mobilszolgáltató irodája előtt az utcán, aminek végére Ákos ugandai mobilelőfizető lett) és bevásároltunk, ez utóbbi megvolt negyed óra alatt. Ebédeltünk is, életem eddigi legjobb csirke-curryjét fogtam ki Afrikában. Durva.
Eddigre a sofőrünk és vezetőnk, Jasper eléggé kiismert bennünket, és minden külön kérés nélkül kétszer is megállt, amikor valami érdekes állat keresztezte az utunkat: először egy kaméleont, később pedig egy galacsinhajtó bogarat vett észre – ez utóbbiért különösen hálás vagyok, nagy kedvenceim.

Gulu után viszonylag hamar befutottunk a szállásunkra: a Fort Murchison az Albert-Nílusra néz, egy erődszerű főépületből áll, a kertben telepített sátrak, panoráma a folyóra. Kedves fogadtatás, kiváló vacsora, éjszaka házhoz jönnek a legelésző vízilovak, mi kell még? Nekünk nagyon tetszett 🙂

A másnapi program viszont kissé elkente a szánkat: egy hogy reggel fél 7kor indultunk autós szafarira, kettő hogy kiderült, a parkban a komp nem működik, így a vízeséshez tervezett gyalogtúránkat nem tudjuk megcsinálni. Mindegy, gondoltuk, a lényeg hogy a hajós szafarit viszont mindenképpen megcsináljuk. Másnap reggelre aztán további nehezítésnek Ákost elkapta a seggtífusz, így az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy el tud-e jönni. Végül győzött a bolus adstringenssel megtámogatott motiváció és jött. És milyen jól tette! Fantasztikus napunk volt.
A Murchison Falls nemzeti park Uganda legnagyobb nemzeti parkja, 6000+ km2 területén számos őshonos állat él nagy csapatokban. A park legizgalmasabb része az Viktória- és Albert-Nílus Albert-tóba ömlésénél és indulásánál van, mi is oda mentünk. A nevét egy vízesésről kapta, amelyen a Viktória-Nílus vize egy 6 m széles, 45 m magas hasadékon robajlik át. Állítólag ez a világ legnagyobb erejű vízesése, 300 m3/vízhozammal. Impresszív. A vízesés eredetileg a helyi király (kabalega) nevét viselte, Murchison az az arc volt, aki első britként mászott fel oda, és a szokásos nyugati arroganciával róla nevezték el, mint az első EMBERRŐL, aki ott járt. Mindegy is. Lényeg a lényeg, hogy többféle élőhely is megtalálható ezen a területen, így az állatok sokan vannak és sokfélék. A highlightok a vízilovak, nagymacskák, elefántok, zsiráfok és antilopok. Sok izgalmas vízimadár is van, de azt valamiért nem hájpolják annyira.
Szóval reggel hajnalban úgy indultunk, hogy kissé mindketten húztuk a szalagot, de a látvány hamar felrázott. Még be sem értünk a park területére, máris nagyobb csordákat láttunk mint Kidepoban. Az eddiginél jóval nagyobb tömegben szpottoltunk antilopot (Uganda kob, Hartebeest, waterbuck, oribi – a neveket majd otthon kiszótárazom (engem iszonyatmód irritál, hogy nem tudom a magyar neveiket, de próbálom túltenni magam rajta)), majd zsiráfokat is láttunk nagy csapatokban. A lankás, ritkás növényzetű dombokon messziről ki lehet szúrni a lassú, felséges járásukat, a nyakak ringatózását a nagyobb fák koronája körül. Életre szóló élmény, amikor huszondarab zsiráf legeli a sövényt teljesen zavartalan, az autótól 3-15 m-re.

Aztán cicákat cserkésztünk. A parkban van egy hatalmas elhagyatott szálló-rom, úszómedencével. Az egészet benőtték a bokrok-fák és a leoprádok gyakran kempelnek ott. Sajnos ezúttal egyet se láttunk, ráadásul bármennyire is szerettem volna az elhagyatott medencét megfotózni, a kocsiból nem lehetett, kiszállni meg nem mertem. Akkor még. De erről majd később. Egy kis autózás után aztán találtuk az úttesten egy frissen megnyúzott uganda-kob tetemet.

A jelekből ítélve az elkövetők nem lehettek messze, mégsem bírtuk távcsővel és egy kis offroad kutatással sem meglelni őket. Némi telefonálás után viszont Jasper már tudta az irányt, így egy bozótos környékén keresgéltük. Az első oroszlánt én szúrtam ki: pont a másik irányba nézelődtem, mint amerre a tipp szerint lenniük kellett volna. A többi cica a bokrok alatt ejtőzött, gyakorlatilag tojtak ránk, kérődztek, fél szemmel a környéket figyelve.

Aztán továbbindultunk, egyre kacskaringósabb utakon, elértünk a vízilovakhoz, akik sokkal ártalmatlanabbak, mint gondoltam. Utána kacskaringóztunk még sokat és nem kevés elefánt és zsiráf keresztezte az utunkat. Aztán sajnos az történt, hogy elvesztettem a szuperhólyag-versenyt, így muszáj volt beiktatnunk egy pisiszünetet. Ez egy szafarin, ilyen helyen nem annyira triviális. Végül is egy nyílt területen, az autó mögött guggolva volt szerencsém az élet értelmén is elgondolkodni, persze nyilván nem jött arra semmi.
Utána csavarogtunk még egy nagyot, majd fél 1kor beiktattunk egy ebédszünetet egy elegáns szálloda teraszán (nem volt túl sok opció a környéken). Addigra már jó fáradtak voltunk és a napnak még korántsem volt vége.
Mint írtam, Jasper már levágta hogy mi ilyen fotózós-molyolós-kérdezős arcok vagyunk, akik az átlagos turistánál többre kíváncsiak. Amíg ebédeltünk, elment nekünk hajókirándulást intézni. Levitt minket a kikötőbe, és a nagy 15 személyes hajó helyett egy kétszemélyes csónakot bérelt, egy rendkívül értelmes és jófej túravezetővel, aki nagyon sokat tudott a helyi állatvilágról. Ami ezután következett, az számomra eddig a túránk legfaszább 3 és fél órája volt: hajóztunk a Níluson, minden kicsit is izgalmas fűcsomónál megálltunk, informálódtunk, fotóztunk és ezt a ciklust ismételgettük soka-sokáig. Közben elértünk a Murchison vízeséshez, amit – bár tisztes távolból – de jól megnéztünk. Visszafelé már ismerősként üdvözöltük a jöttünkre fújtatva elmerülő vízilovakat, a színpompás jégmadarakat, a szövőmadár-kolóniákat, halászsasokat és akcióban lévő kormoránokat, a megszámlálhatatlan féle vízimadarakat, a parton legelésző zsiráfokat és a krokodilt.

Egyszerűen fantasztikus hajókázás volt – bár nekem már maga a hajózás is örök kedvenc. Fülig érő vigyorral értünk vissza a Fort Murchisonba egy bő 12 órás nap után. Hazafelé egy elefánt tartott fel bennünket, aki elszakadt a családjától mert nem tudott a vasúti töltésen átkelni, és ettől be volt idegesedve. Azt hiszem, érthető hogy mosolyogva vettük ezt a sajátos közlekedési helyzetet. Meg aznap már mindent. Fullos napunk volt, nem volt ok panaszra 🙂