Vulkántúra Kongóban

Vulkántúra Kongóban

A túra legkevésbé triviális részének – ha lehet így mondani – a Nyiragongo vulkán megmászását gondoltuk ki. Ez a rész volt az egyik erős érv amellett, hogy a túrát ezúttal ne saját szervezésben csináljuk.

A hegyről (neve: Nyiragongo) azt kell tudni, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság területén az Uganda-Ruanda-Kongó hármas határnál, Goma városához közel található. 3500m magas, és a kráterében egy aktív láva tó van. A neten találtam róla fényképeket (a türelmetlenebbek legörgethetnek az aljára, ott lesz róla saját;) ) és azzal el is dőlt, hogy ide akkor is felmegyünk, ha a fejünk tetejére kell állni hozzá. Ezt szerencsére nem kellett, de azért volt benne némi nehézség.

Először is Goma megközelítése szárazföldön Ruandán keresztül célszerű, az elérhető szállások – és azok árazása – miatt az előző éjszakát javasolt a határ ruandai oldalán tölteni. Erre kiválóan alkalmas a Gisenyi nevű város, ami a Kivu tó partján fekszik. Ez egyfajta helyi Balaton, csak kicsit nagyobb, sokkal mélyebb, és ez egy ún. “robbanó tó”

A szállásunkat csak reggel tudtuk megcsodálni, mert késő este kukk sötétben érkeztünk meg. Reggel körülnézve alig hittünk a szemünknek, hogy ez Afrikában van…

Inzu Lodge, Gisenyi, Ruanda

Inzu Lodge, szintén
8-kor kellett találkoznunk a kongói emberünkkel, aki a határon átvett minket Jaspertől. Ő a ruandai oldalon maradt a mászás idejére, mert egy ugandai autóval átmenni Kongóba nem triviális a biztosítások és egyebek miatt – ez a megoldás olcsóbb és egyszerűbb volt. Kongóba csak a mászáshoz szükséges cuccukat vittük magunkkal, minden más Jaspernél maradt a terepjáróban. A határátkelés a szokásos afrikainál kicsit bonyolultabb volt, mert nem csak a random ajtókon való bemenések sorozta és mindenféle füzetbe való beirkálás volt a feladat, hanem volt egy orvosi szekció is, ugyanis a nemrég még dühöngő ebola járványt még nem felejtették el. Sok helyen voltak rajzos magyarázatok, hogy hogy is fertőződik meg az ember ebolával, és mit ne csináljon: például ne szedje le és hordja tovább az elhunyt ruháit. Szóval megtekintették az oltási könyvünket, beírtak egy nagyon hivatalos könyvbe és megkérdezték a foglalkozásunkat. Kriszti az “architect”-ből “doctor” lett, mire az információ a füzetig jutott, de végül is amíg nem kell gyógyítania, addig mindegy is. Mértek nekünk lázat infra hőmérővel (high tech!), ami azért jó, mert nincs kontakt, így elvileg nem lehet megfertőződni általa.
Végül is átjutottunk a határon elég gyorsan és már suhantunk is a hegy felé egy másik Land Cruiserben. Ez egy “komfort szériás” jármű volt, tehát a hátul ülve a mélyen levő ülések miatt annyira kényelmetlen volt hogy úgy éreztük, hogy ebben nem 2 hetet, de egy órát sem fogunk kibírni 🙂
Az út Goma városán vezetett keresztül. ~1milliós lélekszámú település, 17km-re a Nyiragongo lábától. Rendesen veri az élet. 4 évvel ezelőtt fejeződött be az utolsó polgárháború: tele van UN táborokkal a város és pl. a reptér is körbe van véve szögesdrót fallal. Továbbá a Nyiragongo 2002-es kitörésekor a lávafolyam kettévágta a várost, és 100m szélesen folyva mindent elpusztított maga előtt/alatt. Még a mai napig folyik az utak helyreállítása, a lávafolyam szétkalapálása kemény feladat: van olyan út, ami fizetős, pedig földút (de legalább már járható 15 év után…)
Innen indul a mászás
Szóval a mászás. Ez egy kb. 24 órás program, délelőtti indulással, kora estére ér fel a csapat a kráter peremére, az éjszakát ott töltjük és másnap kora reggel indulunk vissza. A begyűjthető infók alapján felszerelkeztünk a szükséges dolgokkal: fejenként 6L víz, 12 szendvics, csokik, olajos magok, meleg hálózsák, póló, 2 réteg meleg ruha, aláöltöző, száraz váltóruha, túrabotok, esőruha és persze a fotós cuccok. 
Mivel az egyik camelback (hátizsákba tehető vízzsák, ivőcsövecskével) bepenészedett, kellett kendácsolni egy kis kulacsot magamnak, amit a hátizsák pántra fel lehet tenni –  párszor volt már belőle bajom, hogy nem ittam eleget, mert nem volt kéznél a víz így ez elég fontos volt. Szóval kellett egy “vöslaueres” 0,7L-es palack (itthonról), aminek szopókás teteje van – ez fáin – meg egy kis karabíner (ebből jó ha van nálad pár darab, nincs súlya) és némi szigetelőszalag vagy gyorskötöző: és kész is a könnyű kulacs.
A csapatunk 18 túrázóból állt, jobbára belgákból, de volt brit, amerikai és egy francia-szír lány is. 10:30-kor indultunk a starthelyről, ahol még volt WC (ajtó nélküli csempézett helyiség, közepén egy pici lyukkal. Csodákra képes, csak ránézve megfordul az emberben a perisztaltika iránya:) Ráadásul az egyikben épp mostak egy bérelhető hálózsákot: tök jó ötlet, hogy vittunk itthonról sajátot:) Apró probléma volt amúgy, hogy mivel a helyi hivatalos nyelv a francia, mindenki franciául beszélt hozzánk is és az eligazítást is franciául tartották meg. Mikor jeleztük, hogy nem értjük, a túravezető a fordítás feladatát az angolul is beszélő túratársakra delegálta. Mondjuk így legalább összecimbiztünk néhányukkal.
Az indulás 1995m magasról történik, és a cél 3470m, így kb 1470m szintet kell menni, amihez nekünk kb 5óra 45percre volt szükségünk. Az út egyértelmű, de ennek ellenére a hegyet kizárólag szervezett túra keretében szabad megmászni. Az ára borsos, viszont adnak 4 fegyveres őrt és profi vezetőt is, továbbá hordárok bérlésére is van lehetőség. Az út nem hosszú, de a nagy emelkedés és a talaj miatt nem triviális, minimum túracipő kell (inkább bakancs), és a túrabot kötelező szerintem. Ha nem vittél, ott tudsz bérelni olcsóért, fából, szépen megfaragva. Szóval indulunk egy erdős, földes talajon kb 250m szinttel. Utána jön kb 600m szint szétmorzsolt tufakövön, ami fölfelé oké, de lefelé már pokol, mert süllyed, gurul s a bokát feszt dolgoztatja.

Ezen tényleg nem nagy öröm gyalogolni

Ekkor megközelítjük azt a szintet, ahol a 2002-es kitöréskor a láva kispriccelt, és ott főként kemény, recés felületű kő az út: ez a legkényelmesebb, majd a legtetején párszáz méter elég meredek földes rész jön ismét. Az utolsó 100m az olyan, hogy már inkább legyen vége 🙂 Ezt sztem a hordárok sem nagyon szeretik, mert a félhős turistok itt pakolják át rájuk a “privát hátizsákokat is”, sőt aki nagyon elfáradt, azt már támogani is kell erősen.

Én nagyon büszke vagyok, hogy semmit sem adtunk át, sőt kicsit okosabban szervezve hordár nélkül is meg tudtuk volna csinálni (kettőnknek volt egy hordárja)
A kráter peremétől kb 10m-re vannak a “házak” ahol alszunk.

A kráter pereme
Ezekben a bódékban aludtunk

Ez azért kell, mert a látvány sötétben a legszebb, és nem lenne okos ezt az utat utána sötétben megtenni lefelé.
A látvány egyébként hajnalban is pazar. A napkelte fényeiben látszik a Kivu tó, a környező kisebb kráterek és a távolabbi hegyek is.

Kráter pereme hajnalban

Jöjjön pár fotó az útról:

Egy fatörzs helye a lávában a 2002-es kitörés nyomán – 2 egymásba akasztott bot nem ért az aljáig
Látkép
Őr-kísérőink és hordáraink

Magashegyi toalett

Ez pedig a mászásunk magasság profilja a saját log alapján – a loggert a táskámra lógatott napelemes töltő táplálta (adatok mindenek felett), a GPS Visualizer pedig segített az egészet láthatóvá tenni.

Útvonal a térképen:
Magasság profil időben, itt látszik, hogy kb óránként tartottuk a pihenőket:


Magasság profil megtett út szerint. Itt a növekvő meredekség olvasható le:
A távolság profilról pedig az látszik, hogyan lassult a haladásunk:
És akkor jöjjön a lényeg, a krátertó, avagy az “ördög üstje”

Ugyanez panorámában

A csapat tehetősebb része vacsorát is rendelt a csomagban, nekik a szakács főzött is helyben, mi a hozott anyagból dolgoztunk, és el is aludtunk mire kész lett a kaja. Reggel láttunk üres whisky-s üveget is, valaki nagyon kemény volt:)
Reggel korán (6:30) indult a csapat lefelé. Az egyik túratárs, aki egy laza bőrcipőben jött, és nem használt botot, mert nem szerette, reggelre gyakorlatilag nem tudott a saját lábán állni, az egyik fegyveres és egy hordár támogatták (inkább vitték) le. A visszautat könnyebbnek tippeltük, mint valójában volt, piszkosul el bír a comb fáradni a lefele iránytól. Végülis megúsztuk esés, bokaficam és hasonlók nélkül, annyi kár keletkezett, hogy Kriszti kölcsönbotjának a vége beletört egy sziklahasadékba valszleg. 
Itt jöjjön némi technikai infó, amit mi nagyon hiányoltunk a felkészülés során, leírom a tapasztaltakat, hátha másnak segít majd.
– Pakolás infók 2 főre (mi ezzel elég jók voltunk, igaz teljesen jó időt fogtunk ki, sem eső nem volt, se nagyon hideg fenn: este plusz pár fok, nap közben úgy 30 körül)
  Hordárnál: 1db 60L-es hátizsákba bepakolva a 2 db -15fok komfortos hálózsák (ezt kicsit túltoltuk, nulla fokban komfortos hálózsák épp elég), és 4×1,5L víz
  Saját hátizsákok (per fő): 30L-es zsák, esőkabát/poncho + esőnadrág; meleg aláöltöző (alsó+fölső), száraz póló, pótzokni, vastag polár, sísapka, vékony kesztyű, csősál. Zsebkendő, wc papír, törlőkendő, fejlámpa, kicsi gyógyszerszett, minimál pipere. NAPTEJ!. 6 szendvics, 3 energiaszelet, 2 banán, 2L víz camelbackben + ~1L palackban. Fejlámpa, bögre, bicska, fényképezőgép.
  Viselve: technikai póló, hosszú (vékony) túranadrág, simlis sapka (nap ellen kell!), túrazokni, bakancs*
– Fotó infók, akit ez nem érdekel, ugorjon 🙂
Nagy kérdés volt, hogy milyen felszerelést is kellene vinni ahhoz, hogy jól le lehessen fotózni ezt a döbbenetes látványt… Én végülis úgy döntöttem, hogy 70-200-as tele + Canon 60D (1,6x crop). Jó henéz, főleg az 1500m szint mászás ismeretében. Ez az objektív a lávatóhoz tökéletes, a teljes kráterhez viszont kellett volna egy nagylátószögű (a 10-22 es zoom otthon maradt). Mivel nem volt, így a telefonnal csináltam inkább svenk-videót, azzal talán kicsit vissza lehet adni a látványt.
A leérkezés után hamar elbúcsúztunk mindenkitől és indultunk is vissza a határhoz. Gomában még gyorsan váltottam egy kis hazahozós pénzt meg vettem egy sört, és irány a határ, ahol kezdődtek a problémák….
Innen folytatjuk.

Ákos

* Kriszti megjegyzése: Erre az útra 3 dolgon dilemmáztam itthon a csomagoláskor. Az első a túrabot volt, de ott csak annyi volt a parám hogy sosem használtam, nem fog-e zavarni. Mint kiderült, erre a túrára kötelező. A második a hálózsák volt, nekem nincs ilyen meleg hálózsákom, amit szereztem, az meg kicsit melegebb fajta. Utólag azt mondom, nulla foknál hidegebbre és 5 foknál melegebbre nem kell tervezni, a hátizsák mérete viszont számít, célszerű tehát a lehető legkisebb de még elég meleg hálózsákot bepakolni. A harmadik dilemma volt a legnagyobb: a túrabakancsom már elég szar volt, mindenképpen kellett új cipőt vennem az útra. Viszaont nem vagyok nagy bakancshordó, csak igazán hideg időben veszem fel, ráadásul ritkán túrázok olyan terepen, amire a magasszárú cipő kötelező. Szerencsémre a kedvenc túraboltunkban találtam egy nagyon jó (és türkiz:) könnyű, túrázásra tervezett félcipőt. Remekül vizsgázott Afrikában, pedig nem tudtam rendesen betörni indulás előtt. És a vulkántúra kifejezetten előnytelen talajviszonyait sem éreztem problémásnak. Tény, hogy nekem egyáltalán nem laza a bokám, így csak annyit mondhatok, hogy erre a túrára eléggé érdes talpú, összességében merev túracipő minimum kell, de nem muszáj hogy bakancs legyen. Viszont utcai cipőben vagy nem túrázásra kitalált sportcipőben nem mennék neki, még a terepfutó cipő is határeset. A kemény, éles görgetegköveken könnyű hibázni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.