Utunk utolsó napjai Ruandában, Kigaliban – gondolatok a kolonizációról és a népirtásról

Utunk utolsó napjai Ruandában, Kigaliban – gondolatok a kolonizációról és a népirtásról

Szóval a vulkántúra után ott hagytuk abba, hogy a kimerítő fel- és lemászás után következett az előre egyáltalán nem sejtett szívás-sorozat. A kongói sofőrünk levitt minket a határátkelőhöz, ahol Jasper a túloldalon várt. A kilépés DRC-ből zökkenőmentes volt. Azonban a ruandai oldalon közölték, hogy a Kelet-Afrikai, többszöri belépésre jogosító turistavízumunk nem érvényes, mert elhagytuk Kelet-Afrikát (ezesetben ez Uganda, Ruanda és Kenya területét jelenti). Hiába érveltünk, hogy ez egy többszöri belépésre jogosító vízum, a határőrök szerint ez csak a vízum érvényességi területéhez tartozó országok között jogosít többszöri belépésre. Enyhén szólva is furcsállottuk, hogy erről az utazásszervezőnk nem szólt semmit. Főleg, hogy a kongói vezetőnk szerint a határőröknek igaza volt. Végül fejenként 30 dollárért vettünk egy single entry vízumot Ruandába – amin épp csak átutazni készültünk, max 3 órát – és felkészültünk a további szopásra kellemetlenségekre az Uganda-Ruandai határon. A dolog azért volt különösen bosszantó, mert az eredeti tervek szerint nem kellett volna visszamennünk Ugandába, hanem egyenesen Kigaliba mentünk volna a mászás után. Azonban a szervezőnk az utolsó pillanatban egy nappal előbbre hozta a mászást és nem teljesen érthető okokból utána visszavitt minket Ugandába. Persze az ugandai átkelésnél is közölték, hogy a vízumunk érvénytelen és vegyünk újat. Ákos a végén már igen idegesen követelte a határőrök főnökét, de ez sem segített. További sok dollárok kifizetése után jutottunk vissza Ugandába. Az egyetlen mentsvárunk az volt, hogy visszamentünk a szigetre, ahol a csodás szállásunk volt, ebbe a gondolatba kapaszkodva kókadoztunk az autó hátsó ülésén. A szigetre érve aztán kiderült hogy a szállásunk nem ugyanott lesz, hanem egy sokkal bézikebb szobában, mert minden más ki van foglalva. Vigasztalhatatlanok voltunk ám hullafáradtak, így az elalvás nem volt probléma.
Az előző napunk eléggé szomorú véget ért és nem kezdődött olajozottan az utolsó napunk az Itambura szigeten sem. De ahogy az lenni szokott, az új reggel átlendített az előző este mélypontján. Végtére is egy lazításra tökéletes helyen voltunk még egészen délután egyig 🙂 Ki kellett használni. Kicsit újrarendeztük a csomagjainkat, hogy az utolsó napokra könnyebben kezelhetőek legyenek. Ettünk egy jó reggelit a napsütésben (sörrel!), majd a hajó indulása előtt 40 perccel lementünk a tópartra úszni egyet. A vízből kijövet szárítkoztunk egy rövidet amíg már nem lehetett tovább húzni az indulást. Ahogy felvettem a törölközőt a nyugágyról, a szemem sarkából fényes suhanást láttam, halk csörömpöléssel kísérve, utánakaptam, de későn. Az apartmankulcsunk halk kluttyanással elmerült Afrika egyik legmélyebb tavában. Khm. Csodás, itt állunk mindketten vizes fürdőruhában, minden cuccunk egy házban, aminek a kulcsa elérhetetlen 🙂 Ákos megpróbálta a víz alatt megkeresni, dehát semmit nem lehetett látni. A recepción kértünk segítséget, mire jött egy fiatalember és lefűrészelte a lakatot az apartman ajtajáról. Furamód még ők kértek elnézést és a lakatot nem engedték kifizetni. Az előző napi rossz hangulatunk eddigre teljesen elpárolgott – a kulcsos fiaskót egy vaskosabb káromkodás után (igen, én voltam) nevetve vettük le. Mire menetkészek voltunk, jött is értünk a motorcsónak, hamarosan már robogtunk a part felé, ahol Jasper várt bennünket. Nehéz szívvel búcsúztam a szigettől. Ritka jó kis hely, nem tudom, jövünk-e még ide.
Amúgy is búcsúzós nap lett ez, hiszen az utolsó közös utunk volt még hátra Jasperrel Kigaliba. A stégen lőttünk egy közös szelfit, háttérben a tóval, emlékül 🙂

A Kigaliba vezető úton először megálltunk Jasper városában, Kabaleben. Nagyon rendezett, kultúrált kis hely, még Ugandához képest is.

Kabaletől Kigaliba 2 óra az út, viszont a közbeeső határátkelés 30 perctől 2 óráig bármi lehet. Az előző nap történései miatt fel voltunk készülve a legrosszabbra, azonban ezúttal szerencsénk volt. Egyrészt mert vasárnap volt és alig lézengtek a határátkelőn, másrészt pedig – csoda! – a tegnap 2x is érvénytelennek nyilvánított vízumukat itt érvényesnek találták. Pedig már megvolt az agreement Ákossal, hogy a határőrökkel kizárólag én beszélek, ő csak az útleveleket meg a pénzt kezeli 🙂 Erre így nem volt szükség.
Rövid időn belül tehát harmadszor is Ruandában találtuk magunkat. Itt egy fokkal jobban nézett ki, mint a nyugati részeken, de Ugandához képest szembetűnően lepukkantabb volt. Az út végig szép hegyes-völgyes tájon kanyarog, mindenféle ültetvények közt. Jaspertől megtudtuk, hogy Ugandával ellentétben Ruandában van építési jogi szabályozás – nem lehet akárhova építkezni és valamiféle kezdetleges övezeti besorolása is van a területeknek. Ezen felül az is meg van szabva, hogy adott területen milyen növényt termelhetsz, nincs egyénieskedés. És valóban: az egynemű parcellák nagyobbak mint Ugandában: Kigali felé haladva nagyobb banán-, cukornád- és rizsföldeket láttunk.
A város egész izgalmasan néz ki az itteni viszonyokhoz képest: nagyon nagy területű, rengeteg dombot beborító, laza szövetű település, sok zölddel, kevés nyomornegyeddel. Kampalánál (Uganda fővárosa) nagyságrendekkel mutatósabb és kultúráltabb. Dehát ugyebár Ruandában rend van és fegyelem. Azért a közlekedés itt is elég zsúfolt és ötletszerű, viszont nagyon komoly kerékpárpimpelési kultúra van 🙂

Hamar megtaláltuk a hotelünket, ami bizony kimondottan csinos volt. A parkolóban hosszasan búcsúzkodtunk Jaspertől. Nem csoda, az elmúlt 15 napban összeszoktunk és nagyon megkedveltük. Búcsúzni amúgyis mindig nehéz, na.
Meglepetésünkre egy jó étterem is volt a hotel tetőteraszán, így sörökkel és egy kimondottan jó vacsorával zártuk a napot.
Másnap felkerekedtünk hogy bevegyük Kigalit. Az már a tetőteraszról látszott, hogy ez gyalogosan kihívás lesz, de kemények voltuk, és jó egy órát gyalogoltunk a tűző napon mire eljutottunk a Hotel des Mille Collines-ig. Aki látta a Hotel Ruanda című filmet, talán emlékszik, hogy ebben a hotelben játszódik a cselekmény. Ez az a hely, ahol többszáz embert bújtat a hotel vezetője a vérengzések elől, minden elérhető segítséget bevetve. Aki nem látta, nézze meg, fontos film. Mi indulás előtt néztük meg és olvastunk utána az 1994es ruandai népirtásnak. Az egész történet mélyen felháborító, felkavaró, undorító és brutális.
A tényadatokról itt egy kis összefoglaló: részletesebben angolul és magyarul rövidebben.
Én ebben a posztban inkább a véleményünkre és benyomásainkra fogok szorítkozni. A film megnézése óta nem volt kérdés, hogy a népirtásnak dedikált emlékhelyet meg fogjuk látogatni, így a hotel után fogtunk egy, akarommondani 2 boda-bodát és odamentünk.
Kis kitérő: a boda-boda Afrika ezen részének kedvelt individuális személyszállítási megoldása – aka taxi. A gyakorlatban ez egy 125ccm-es motor, amin a vezető mögé Ruandában 1, Ugandában korlátlan számú utas ülhet fel. Ha szerencséd van, a sofőröd ismeri a várost, megérti, hova akarsz menni, tűrhetően vezet és a járműve műszakilag elfogadható állapotban van. De ritkán van szerencséd 🙂 Ruandában kötelező a bukósisak, de a plexi rendszerint olyan karcos, hogy semmit sem látsz. Nyilván kipróbáltuk 🙂

Szóval életünk első boda-boda útja a Kigali Genocide Memorialba vezetett. A helyet elég alaposan és átgondoltan rakta össze egy angol alapítvány – tehát nem állami pénzből, állami torzításban emlékeznek meg a történtekről (vö. Terror Háza), hanem egy, a béke és emberi jogok mellett elkötelezett, magán alapítású intézmény égisze alatt. A hely elég komplex: az áldozatok kb. egynegyedének tömegsírjai, egy nagyon alapos, műalkotásokkal megtámogatott tárlat, oktató-és konferenciaközpont, étterem, szuvenírbolt. Legalább annyira szól az érintett túlélőknek, mint a hozzánk hasonló kíváncsi kívülállóknak. A tárlat személyes beszámolókat is felhasznál, és ami nekem nagyon tetszett, kontextusába helyezve meséli el, hogyan kezdődtek az etnikai ellentétek és milyen út vezetett a népirtásig.
Nem fogok részletekbe meni, hiszen bárki elolvashatja a neten. Mindössze azokat az “apróságokat” szeretném itt kiemelni, amik a mi figyelmünket megragadták:

  • Ruandában a kolonizációt megelőzően (1900as évek eleje) nem voltak etnikai ellentétek. A hutu és tuszi mint kategória, létezett, de nem volt pontos definíciója, átjárható és nem tisztán etnikai alapú csoportosítás volt. Az erőltetett etnikai besorolás a belgák műve, éppvéletlen a 20-as, 30-as években sikerült bevezetniük. (Utána a belga vezetők ezeket az ellentéteket addig élezték, amíg csak lehetett, majd sorsára hagyták felszabadították az országot a 60as évekre. Eddigre már a helyi lakosság kikupálódott fajgyűlöletből.
  • A népirtás előre eltervezett, szervezetten végrehajtott dolog volt. A tervekről tudott az ENSZ, az agresszorokat a franciák képezték ki és látták el fegyverekkel. Azt talán többen tudjátok, hogy a népirtás alatt a békefenntartók nagy részét kivonták az országból, a maradék pedig olyan parancsot kapott, hogy nem avatkozhat közbe.
  • Számok: 
    • 3 hónap leforgása alatt több, mint 1 millió embert gyilkoltak meg.
    • az akkor gyerekkorúak, ma fiatal felnőttek 70%-a volt szemtanúja gyilkosságnak, kínzásnak. 90%-uk átélte a halálfélelmet. Tehát a mostani fiatal generáció szinte teljes egészében traumatizálódott.

A tárlaton több hasonló népirtást is bemutatnak (Kambodzsa, Örményország, Délszláv-háború, holokauszt, Namíbia). Felkavaró és tanulságos.
Az is, ahogy a bűnösöket, büntetést kezelték. Nem egyszerűen bíróságokon zajlott le ez a folyamat – a logisztika sem állt rendelkezésre – széles fórumon, népbíróságok előtt, áldozatok, sértettek és bűnösök széleskörű párbeszédében kíséreltek meg igazságot tenni, állítólag nem is sikertelenül.
Kemény, nehezen befogadható nformációmennyiség volt ez.
Ezután sétáltunk hazafelé vagy egy órát, zajos, nyüzsgő negyedeken keresztül. Az estét a hotelben töltöttük, kihasználva a régóta nélkülözött extra fícsört: a kádat 🙂
Másnap, esti hazaindulásunk előtt még majdnem az egész napot agyon kellett ütni. Reggeli után el boda-bodáztuk Kigali egyetlen (!!) postájára. Onnan pedig a fél városon át a Kimironko piacra. Nem okozott csalódást 🙂 A piacon mindent IS kapni, és a kereskedők témakörök szerinti csoportokba rendeződnek. Millióféle gyönyörű zöldség és gyümölcs, színpompás textilek, kézműves tárgyak, háztartási felszerelés, csőbilincs, műanyagkanna és használt hátizsák. A szokásos:) Az emberek közvetlenek, mosolygósak. (Nehéz volt nem venni avokádót.)

A hotelbe vissza boda-bodázni akartunk, de nem az ajtóig, csak a közeli csomópontig, így vagy 20 percbe is beletelt, mire megértették, hogy hova akarunk eljutni. Afrikában alapból nem érti senki, hogy a fehér ember gyalogol egy városban (állandóan megállnak a taxik melletted), arra meg végképp nincsenek felkészülve, hogy egy kereszteződéshez akarsz menni. Az nem hotel, étterem vagy iroda, tehát fehér ember oda nem megy 🙂 Szerintem valahol szomorú, hogy errefelé először az angol felső osztály képviselői jártak – az itt élők koncepciója a fehér emberről ennek megfelelően elég lelombozó.
A délutánt elütöttük a hotelben (tudjátok: sör, jó kaja, kád), aztán már menni is kellett a reptérre. Ezeket a sorokat még a kigali reptérről írom, folytatni már otthonról fogom. Mert fogom, illetve fogjuk folytatni 🙂

Kriszti

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.