Robog a transszibériai a végtelen, zord fenyőerdők mélyén. Egyszercsak nagy fékezéssel megáll az egész lomha szerelvény.
-Miért álltunk meg? – kérdezi az egyik utas a kalauzt.
-Mozdonyt cserélni.
– Itt? Mire? – kérdi az utas meglepetten.
-Vodkára!

A fenti vicc is eszembe jutott párszor és persze a Transsiberian című film sötétebb jelenetei is, annak ellenére, hogy ez volt ‘A hálókocsis vonatozás’, amire elég régóta vágytam már. Pont jól is jött ki a program, mert 36 órányi vonatút várt ránk és ez még épp az a mennyiség, amit a vasút ölelő karjaiban elviselni képes a magamfajta mizantróp. Amúgy idekívánkozik a pontosítás: maga a transszibériai expressz nem megy Ulánbátorba, mi csak Irkutszk és Ulan-Ude között utaztunk rajta, ahol az éj leple alatt átcsatoltak minket a Transz-Mongólia járatra, amely egészen Pekingig megy, Ulánbátoron keresztül.
A kaland úgy kezdődött, hogy az elkéséstől való parában és az előkészületi bevásárlásban felpörögve robogtunk be az Irkutszki vasútállomásra (amelyet valami keleties logika alapján a város központja felől úgy lehet megközelíteni, hogy először elhajtasz mellette, majd egy hegyet megmászva és a környéket megkerülve visszatérsz elé kocsival. Mindegy is). NYILVÁN kötelező volt a csoportkép csomagokkal, pontosabban mondva eszelős mennyiségű csomaggal az állomásépület előtt majd a vonat előtt is.

Mindenki lelkes volt, ami érthető, hiszen ez tényleg életreszóló élmény: egy (sajnos nem igazán, csak egész kissé) szottyatag hálókocsiban, oroszon kívül nyelveket nem beszélő, ám a WC-t akár 2-3 órán át zárva tartó személyzettel felszerelt, mindenféle népeket szállító vasúti szerelvényben zötyögni a meglehetősen monoton, csüffedt városokat felvonultató dél-szibériai tájon át, amit csak az idegtépő hosszúságú 6 órás határátkelési procedúra szakít meg.
És tényleg életreszóló volt, leginkább azért, mert remek társaságban tettük mindezt 🙂

Az egész utunk egyik legviccesebb jelenete indulás után nem sokkal esett meg:
Fanni és Janó behívtak engem és Regit (a túra nőnemű résztvevőit) a fülkébe és némi titokzatoskodás után Fanni jeggyűrűt húzott mindkettőnk kezére. Bevallom, egy-két apróságtól eltekintve ideális lánykérés lehetett volna 🙂 A lényeg viszont az, hogy a jó túraszervező mindenre gondol. És a BTS-csapat nagyon jó, így nem meglepő módon tudtak arról a helyi szokásról, hogy a fiatalemberek hajlamosak maguknak férjezetlen külföldi lányokat rabolni menyasszonynak. Az már csak az emberi egyszerűség lenyomata, hogy ettől a veszélytől egy aranynak látszó fémtárgy a gyűrűsujjon mindennél jobban megvéd. Akárhogyis, BTS-ék gondoskodtak a védelmünkről. Naná hogy elraktam emlékbe 🙂

2 db négyszemélyes fülkébe kvártélyozódtunk be, majd az induláskor törvényszerűen szisszentek a sörök és estünk neki a helyi útszervezőtől vásárolt illogikus összeállítású, abszolúte praktikátlanul csomagolt uzsinknak. Este 9 körül startoltunk, így átmenet nélkül buliba fordítottuk a vacsorázást, bezsúfolódva egy fülkébe mindannyian.

Hamar lett vendégünk is egy kedves orosz (?) fiatalember személyében, aki nyelveket nemigen beszélt, de a kínált whiskyt nem utasította vissza és egy idő után fotókat mutogatott a telefonjáról. Tőle aztán elég nehezen szabadultunk meg úgy 3 iterációból. Utána hosszasan elemeztük a helyzetet, hol hibáztunk. Mégiscsak ez volt az első találkozásunk a keleti kultúrával élőben, közelről, és az eredmény minimum zavarbaejtő volt. Személyes véleményem, hogy a ‘NEM’ az bizony nem nyelvismereti kérdés, amikor valaki nem érti az egyértelmű nemet, az bizony nem akarja érteni. Bíztunk benne, hogy épp egy ilyen emberkével volt dolgunk, és nem kell a keletiekre nézve általánosítani ennyiből. Később kiderült, mennyire jól tettük.
Másnap sokáig lustálkodás volt a program. Olvastunk, beszélgettünk, nézelődtünk. Nagy volt a hőség, zuhany nem volt a vonaton (leleményesebbek a WC-ben egy palack ásványvizet locsonak magukra fürdés gyanánt), a büfét lecsatolták amikor Mongólia felé vettük az irányt éjjel, amikor a vonat megállt valahol, a WC-ket bezárták – egyszóval nem volt egy kéjutazás ami a komfortérzetet illeti, de ha erre gyúrtunk volna, akkor okosabban tesszük, ha itthon maradunk.

Beépített vízforraló, azaz a híres Szamovár

Junk food, tábori körülmények és dekoltázs

Az Infrastruktúra egy olyan ritka pillanatban, amikor elérhető – sokkal tisztább, mint egy itthoni

Koraeste értük el a határátkelőt, ahol mozdony nélkül álldogálltunk a tűző napon pár órát egy olyan településen, ahol értelmezhető italt (=hideg sör, iható kávé) nemigen találtunk. Szerencsére vodkából volt választék a helyi boltban.
A határátlépési procedúra pontos részleteire nem emlékszem. 2 helyszín volt, az biztos és mindkét állomáson sokat álltunk. Voltak orosz határőrök, akik kiléptettek, talán orosz vámosok is. Elképesztő amúgy az ahogy az orosz közegek beszélnek az emberrel: egyből egyenruhás senkivé fajulsz és már húzod is ki magad, a bokádat meg sutyiban összecsapod. Mongol vámosok biztosan voltak, drogkereső kutyával, szedjünkelő minden csomagot, leszerelik a vonat burkolatait és bevilágítanak mindenhova – ezt már ismertem európai vonatozásból. Volt persze mongol határőr, ki kellett tölteni kis papírkákat az utazásunk adatairól, stb. Meg ahogy beléptünk, már jöttek is a pénzváltó nők, óriás pénzkötegekkel. A helyi pénznem a tugrik, nem túl erős, ~10 tugrik 1 fortint, így aztán óriás bankókötegeket adnak már 100 euróért is. Jó érzékkel nem ott vettük meg a valutát, hanem később.
A legjobb a határátkelésben azonban a mongol oldalon kapható hideg sör volt, amitől az élet kerekebb lett, és a vacsorához is jobban tudtunk hozzáállni 🙂

Amikor megpillantjuk a határállomást

Első jó(=hideg) mongol sör

A Mongol vasút logója. Minő meglepetés: lovat is tartalmaz

Csodás naplemente 3 órával később ugyanazon a határállomáson

A második este szolidabb volt, pláne hogy reggel 6 kor fel kellett kelnünk, nehogy rajta maradjunk a vonaton. Kicsit nehezen bootoltunk be, így Ulánbátor meglepetésként érte a csipás szemű, nyomi jómagam.

Szerencsére a feladat mindössze annyi volt, hogy a csomagjainkkal egy taxiba majd kb 5 perc alatt a szállodába jussunk. Utána csendespihenő volt a program délutánig, aztán meg városnézés. De erről majd egy újabb posztban mesélünk, mert van mit. Ulánbátor nagyon olyan és nagyon nem olyan, mint amilyennek elképzeled.

Kriszti