Indonézia I – Kei szigetek

Indonézia I – Kei szigetek

Indonézia egy bazi nagy ország. Még annál is nagyobb. Európa méret, 17.000 sziget, 300 nyelv, 250M ember.


Ebből nem is olyan könnyű választani, mert tetszőlegesen sok idő is kevés a megismeréséhez. Indonézia kb ezekre a “főbb” területekre – sziget(csoport)okra – bontható, tévedés joga fenntartva (a helyi megnevezés persze tök más):
– Jáva, ez a fő sziget, itt van a főváros is
– Szumátra
– Borneó (indonéz része)
– Celebesz
– Maluku csoport
– Nusa Tengara (Balitól Nyugat Timorig húzódó “alsó” szigetcsoport, Kelet-Timor külön ország, a kilencvenes évek végi véres függetlenségi küzdelmek eredményeképpen)
– Új Guinea (aminek keleti fele már Pápua Új Guinea, a “kannibálok földje, ahogy a suliban tanultuk)
Mi azt a módszert választottuk, hogy innen is egy keveset, meg onnan is, de előre nem nagyon kitalálva. Szóval az én elgondolásom az volt, hogy a Banda szigeteket (aka. Fűszer szigetek) szeretném meglátogatni Vértes Janó (BTS) által felbujtva. Ez egy pici szigetcsoport a Maluku-n, és azt tudtuk meg róla, hogy hajóval ill. pici repülővel lehet megközelíteni, az időjárástól folyamatosan befolyásolt menetrend szerint. Tehát az irány Ambon, Maluku központja.
Indonézia, mint ország annyira szétdarabolt a sok szigeten való létezése miatt, hogy a működtetés egyetlen módja, ha értelmes áron és módon lehet repülni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy 1..2 órás repülőút ára 10-12eFt/fő/irány és indulás előtt pár órával is meg lehet neten venni (pl. www.traveloka.com), ha épp van hely az adott járatra. Ha nincs, az sem baj, mert van vagy napi 3-4 is a népszerűbb viszonylatokon.
A repterek kifejezetten barátságosak, városi áron lehet vásárolni és a secu ellenőrzés átengedi a 2 literes vizeket is. Meg kb az élő csirkét, hisz ez a helyi közlekedési eszköz. Rajtunk kívül szinte mindenki körberagasztózott kartondobozokat ad fel a repülőre.

Ott tartottunk, hogy Jakartában pár óra várás és a köldökzsinór-SIM kártya vásárlás valamint egy Noé-féle özönvíz kibekkelése után mentünk tovább Ambonba.

Beékelnék egy kis infót későbbről:az özönvizet a csomagok nem úszták meg, némileg megáztak. Meg meg is száradtak. Kivéve a táskám aljára csomagolt vastag farmerom, amivel a hazaérkezést terveztem kivitelezni. Már ha nem vagyok rest 5 napig kipakolni és nem penészedik be… Majd otthon kitalálok valamit, ki nem dobjuk:)

Szóval az érkezés Ambonba elég gyorsan szomorúba fordult: az időjárás miatt várhatóan 2 hétig nincsen komp szolgáltatás a Banda szigetek irányába, és az itt nem luxusnak számító kisrepülőgépes közlekedés sem indult még be. A Banda tenger egy elég viharos vidék, ezzel sajnos februárban itt még számolni kell(lett volna). Az újratervezés a Kei szigeteket dobta ki, ami a fura nevű Arafura tengerben található. Ide volt propelleres repülőjárat (ATR-72, nem lélekvesztő), amire vettünk is – sajnos(?) retúr – jegyet a következő napra, így lett egy kis időnk Ambonra.
A város európai szemnek tiszta káosz, itt már a távolkeleti stílusú motorozás megy, azaz mindenhol, mindenki nyélgázon, több utasal, kartondobozokal, 3 élő tyúkkal nyomja a 100-150ccm-es robogókon.
Az utcákon rengeteg “pedelec” – lábbalhajtós személyszállító tricikli és “bemo”, azaz a tömegközlekedést jelentő/helyettesítő kisbusz vár/megy valahova. És természetesen mindegyik egyesével megkérdezi, hogy elvigyen-e valahova. Ha hazamegyek, biztosan csináltatok végre egy garnitúra “No thanks!” pólót:)
Sajnos errefelé is voltak úgy 15 évvel ezelőtt komolyabb zavargások, úgy nagyjából 50.000 áldozattal, ennek állít emléket ez a “világbéke” emlékmű.

Nem várt fordulat viszont, hogy – mint akácvirág a méhecskét – az installáció vonzza a szépségkirálynőket.

Linda

Ő Maluku szépe, aki rekord fiatal (17) és egészen értelmesen beszélgetett velünk.

Elmentünk továbbá a piacra, ahol vettünk rambutant, keserűnarancsot (sour orange), dragonfruitot, meg “salak” nevű kígyóbőrős gyümölcsöt ill. lengkeng-et(?) a Matahari nevű szupermarketben, ahol a boltok mellett iparosok is serénykednek, például lehet varratni, bár sztem kicsit füstös lesz az elkészült áru:)


Az első és utolsó gyümölcs nagyon finom, a licsihez hasonló – szeretem. A dragonfruit egész kellemes, kanállal lehet enni, ha kettévágtjuk. A kígyóbőrös cucc sem rossz, de nem lédús és kicsit cseres, így sokat nem lehet enni belőle. Úgy szekcionálódik mint a fokhagyma. A keserű narancs nagyon jó, tényleg keserű és nincs benne a rengeteg cukor, mint a simában. Találtunk továbbá egy nagyon fasza és jó áron futó indonéz túramárkát (Eiger), vettem tiszta pólót:)

Láttunk még tojásboltot, ahol a tojásárulást nagyban csinálják, illetve macskát, ami a 40 fokban is a hűtőszekrény meleg oldalán pihen.

Másnap irány repülővel a Kei szigetek, de az ATR-72-n 10 kiló a csomaglimit, így az egyik hátizsákunkat a hotelben hagytuk megőrzésre amíg visszatérünk. A repülőút pedig pont a Banda szigetek felett vezet, így legalább fentről megcsodálhattuk a helyet:

Banda szigetek

Hozzá tartozik 2 további szigetecske, amiből a távolabbi az érdekes (Palau Run): ezt egy jó ötlettől vezérelve az akkori holland kormányzat elcserélte a britekkel egy másik lakatlan szigetre – akkori árában. Ez utóbbit jelenleg Manhattanként ismeri az utókor. Kb akkora ötlet volt, mint 10 éve bitcoinért pizzát rendelni 🙂

A fő sziget (Kei Kecil) lett a bázisunk, ahol találomra a Savanna Cottages-be vitettük magunkat a Lonely Planet ajánlásával. Itt ugyan nem volt hely, de a fickó másik helyén a Lucy’s place-ben (felesége/lánya kecója?) akadtak szobák. Sajnos a tulaj már koránt sem a könyv szerinti  barátságos és segítőkész fickó, elég kiégettnek tűnik az egyébként itt nem túl fárasztó vendéglátásban. Akadt pár további lakó is, akik nagyon jófej táraságnak bizonyultak. Két 70 feletti francia pár, akik annak ellenére, hogy egyikük tavaly Laosban motorral rommá törte magát, a rehab után már megint úton vannak:) Volt egy Kínában dolgozó svéd pár, vagy 25 éve járják a távolkeletet, még a 90-es években vadkempingeztek az egyik kedvenc helyemen: az Andamán szigeteken – azóta azért némileg felfutott ott is a turizmus. Iletve egy német fickó, aki már 3 hete csinálta a semmit egyedül (asszony otthon), és azt mondta, hogy mikor 3 napig folyamatosan esik az eső, az elég unalmas. Hm. A napon csak jobb a semmit csinálni!

Szóval a szállást úgy kell elképzelni, hogy takaros kis szoba, verandával, plusz egy helyiség egy wc-vel és egy nagy vizesbödönnel, kancsóval: ez a fürdőszoba. Sosem gondoltam, hogy 4 liter vízzel le lehet zuhanyozni tisztességesen. A hely egy csendes öbölben van, (dagálykor) 10m-re az óceántól, az udvaron pálmafákkal, mindenféle rákokkal, egy ~10 fős kajáló blokkal és hűtővel. Egyik nap az eső után még egy szivárvány is tiszteletét tette:

A veranda fontos, mert ez alatt lehet ruhát szárítani annak ellenére, hogy minden éjjel özönvíz van, néha többször is. Mindezért kérnek 4eFt-nak megfelelő rúpiát egy éjszakára, és ezt megfejelve még 3500-al, már két főre reggeli ÉS vacsora is jár, utóbbi természetesen frissen, helyben fogott tengeri dolgokból ügyesen elkészítve. Van hideg sör, meg kérésre a fenti reggeli-(ebéd-)vacsora. Motort lehet bérelni egy ezresért egy napra. Az állapota olyan, hogy itthon már a bontó se venné be, de végülis a célnak megfelelt, tettünk vele egy 150km-es túrát:) (papucs nem látszik, és itt esőruhában vagyok)

Ez a hely tökletesen alkalmas pl. tökéletesen semmit csinálni, de igény esetén el lehet menni a környező szigeteket felfedezni, snorkelezni, strandolni. A Baer-szigeten van pl. ez a hely, amit lehetne ékszerdoboznak hívni, ha nem hánynék már ettől a kifejezéstől a lakáshirdetések böngészése okán.

Mártóztunk benne egy jó nagyot, és amikor megjött a dagály, bejött a hajónk is és szépen körbevitt ahol előtte nagy erőkkel végigúsztunk. Egyébként a víz igen sós, alig kell a fennmaradásért kapálódzni. Menet közben volt 2 snorkel megállónk is, láttunk szép korallokat bohóchallal, meg mindenféle színes döggel. Kép nincs és nem is lesz: a vízálló fényképezőgépem eddig volt vízálló, a sós víz pedig a NER-en kívü mindent felzabál. Kár érte, emlék volt, a csapnivaló képminősége ellenére.

Úszni a szállásnál is lehetett, de csak hajnalban meg este, ugyanis napközben elment a tenger máshova és kb 1km-t kellett sétálni az érdemi vízig a vakító fehér homokon. Ezt 1x legyalogoltuk (köszönhetően a KL-ben vásárolt strandcipőnek) és találkozunk rákrajokkal, amik pillanat alatt befúrják magukat a fövenybe, mint a dugóhúzó, mindig órjárás szerinti irányba, amint az ember közelebb megy. Naptej nagyon kell, különben porrá ég a vizitor.
Nagyon fasza kis horgászpecót épített valaki az apályos vízhatárra, jó 2 méter magas oszlopokon álló kis fakunyhó, még TV sincs benne:) Érdekes lehetett megépíteni, minden nap pár órát lehetett dolgozni és megint jött a dagály…

Voltunk megnézni egy “végtelen” strandot

, ahol senki sem volt és nem csak a közelgő vihar miatt, hanem a hosszú odavezető útnak is köze lehetett hozzá, ahol viszont ilyen szép kis falvakon kellett keresztülmenni, mindegyiknek van saját “signature” kerítésfestése.

Megtudtuk azt is, hogy hova lettek Magyarországról a hidegburkolók: minden temető így néz ki:

Sajnos a partmenti faluban valaki arra vetemedett, hogy egy védett “Coconut-crab”-et tart megkötve hobbyállítként. Erről a jószágról azt kell tudni, hogy lopnak (még a rákok is…): képesek – és szeretnek – akár üveg bort és mindenféle használati tárgyakat begyűjteni, és állítólag etetéssel házhoz is lehet szoktatni, mint a kóbor macskákat, nem kéne megkötni.

A következő részben Ternate és Tidore szigetére fogunk utazni, gyertek velünk, nektek nem kell jegy!:)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.