Találkozás a csimpánzokkal Kibalében és egy délután a Queen Elizabeth nemzeti parkban

Találkozás a csimpánzokkal Kibalében és egy délután a Queen Elizabeth nemzeti parkban

Elöljáróban annyit hogy nagyon vékonyka sávszéllel dolgozunk itt a hegyekben, így a képeket teljes egészében csak később tudjuk majd a posztba beilleszteni.

Ott maradt abba a történetmesélés, hogy 2 nap utazás után megérkeztünk a Kibale Forest Camp nevű szállásunkra. Ez egy telepített sátortábor az őserdőben, nagyon kúl volt a kert is, az étterem-recepció is. A sátrunk ugyanaz, mint a Fort Murchisonban – nemhiába, a 2 szálláshely egy cégcsoporthoz tartozik. A koncepció elég ügyes: magas színvonalú szállás és ellátás természetközeli helyszíneken. A sátrak inkább önálló bungalók, bebútorozva,árammal, világítással, terasszal. Egy szép kertben helyezkednek el, amit az adott helyen jellegzetes növényekkel ültettek tele. A közösségi helyiségek – étkezde, bár, recepció –  a helyi építmények stílusában épültek.Közös zuhany és wc van, minden nagyon tiszta és patent. A személyzet kedves és barátságos, a kaja nagyon jó, és még a részletekre is odafigyelnek, hogy igazi szafari hangulatot teremtsenek: éjszaka ég a tábortűz, botokra akasztott petróleumlámpák világítják a kerti ösvényeket.
A kibalei tábor köré még egy túraösvényt is rittyentettek: tökéletes kb. 20 perces dzsungeltúrát tehetsz a tábor körüli őserdőben, madarakra és majmokra lesve. Jó felkészülés volt a másnapi csimpánzcserkészésre. Utána gyertyafényes vacsora – nem is gondolnátok, hogy Ákos akkora gavallér, aki még az őserdőben is megszervezi ezt 🙂
Ezzel együtt is enyhén nyomott voltam a hajnali keléstől. De mivel a csimpánzles volt az egyik olyan program, amit a leginkább vártam, hamar összeszedtem magam. A Kibale Forestben szervezett csimpánzles-túrák az UWA (Ugandan Wildlife Authority) legmenőbb, leglátogatottabb, legdrágább attrakciói közé tartoznak. Nem véletlenül. Az UWA nagyon színvonalasan csinálja a dolgait: a guideok felkészültek, barátságosak és magabiztosak. Az elején van eligazítás, röviden bemutatják a parkot, a csimpánzokról beszélnek kicsit, majd elmondják a tervezett programot és a szabályokat. Kibaléban kb. 20 csimpánzkolónia él, ebből 3 van emberek látványához szokva, viszont a nagyközönség számára egy látogatható. A délelőttünk azzal fog telni, hogy megkeressük őket az erdőben, velük töltünk valamennyi időt, aztán kitalálunk a dzsungelből. A vezetőnk 3 spanyollal  és egy portugállal terel egy csoportba minket és már indulunk is be az erdőbe. Az őserdő…, nos az pont olyan, ahogy a filmek és könyvek alapján elképzeled. És mégse tudod rendesen elképzelni. Lélegzetelállítóan sűrű – néhol inkább barlangászathoz hasonlít az előrehaladás mint gyalogláshoz. Minden mindenen nő, alul pedig folyamatosan rohad. Az ember itt örökké kívülálló marad. Tájékozódni benne pedig csaknem lehetetlen. Erős tempóban haladunk, amíg a vezetőnk észre nem vesz egy magas fán néhány csimpánzt. Kajálnak, mi meg lentről figyeljük, fotózzuk őket. Eltelik így vagy 20 perc, közben megtudunk róluk sok érdekességet. A csimpánzok közösségben élnek, nem családokban. Az árvák felnevelése pl. közösségi feladat. A hímek szigorú hierarchiába rendeződnek, az autójuk/micsodájuk mérete erejük alapján. A csajok ehhez igazodnak, de nekik pl van átjárásuk egyik közösségből a másikba, ami a hímeknek no go. A csimpánzközösség territoriális, a betolakodóktól védi a területét, rendszeres határ ellenőrzést tart.
Miután kiálmélkodtuk magunkat, tovább cserkésztünk, és hamarosan hímek egy csapatával találkoztunk, akik lejöttek a lombkoronából a jöttünkre. Köztük volt a vezérhím, Totti is, aki szemérmetlenül elkezdett pózolni a kamerának 🙂

Egy darabig követtük őket a dzsumbujban, majd nyomuk veszett, viszont beleszaladtunk egy anyába 3 gyerekével. Ők se menekültek el előlünk, sőt.
A találkozás élménye megkapó volt: azok a tekintetek, az ahogy a jöttünkre reagáltak és az egyik legjellegzetesebb: a hangjaik. A csimpánzok kiáltásokkal kommunikálnak, saját nyelvük van.
Álmélkodva keveredtünk ki az erdőből.
Utána gyorsan továbbindultunk, mert délutánra még be volt tervezve egy autós szafari a Queen Elizabeth nemzeti parkban. Útközben egy gyors ámde annál jobb ebéd Kasesében, majd átléptük az egyenlítőt, ahol kellett fotózkodni is, persze.

Az egyenlítőtől már valóban nem volt messze a következő szálláshelyünk, a Bush Lodge (a vízilovas hely, amiről Ákos az előző posztban tett említést). Gyors becsekk, csomagok a sátorba és már indultunk is a szafarira. Előre egyikünk sem tudta, milyen állatok után fogunk cserkészni, de az autóban Jasper elárulta: cicákra. Ez pedig Ákos szakterülete, innentől  övé a szó:

Köszi. Hát a cicáknak mindenképpen jó helye lehet itt, azt láttuk, mert rengeteg volt a vad, főleg Uganda Kob-ok. Sokkal nagyobb tömegben, mint bárhol eddig.
Elég nagy iramban mentünk befelé, “briefingre” sem volt idő (ekkor szokott elhangzani a pár legfontosabb tudnivaló az adott helyről), mert mint kiderült kaptunk fülest arról, hogy hol rejtőzik egy leopárd.
Persze ez levesz a dolog sportértékéből, de hát végülis a győzelem a fontos: jó volt a tipp, sikerült meglelni az állatot az említett fán.
Hogy miképp magyarázzák el egymásnak hogy a végtelen szavanna melyik fáján keressük a macskát, azt sosem fogom megérteni…
Őt kerestük és találtuk meg:
<kép a leopárdról>

A kedvenc macskafélém a leopárd, így ha innentől semmit sem látunk, én már jól vagyok. De kedvezett a szerencse még kétszer is: először egy lusta hímoroszlánt találtunk egy másik kaktuszfán (én így hívom), aztán pedig egy párzási napjaikat töltő oroszlánpárra akadtunk,szintén egy fán.
Az oroszlánok 2-3 napig párzanak, persze pihenőkkel. Közben kicsit ordítoznak egymással, verekszenek, elég ronda sebeket ejtenek egymáson, de állítólag mindezt az élvezet kedvéért. Pont, mint az emberek:)
<kép>

Sajnos elvonultak és magát a párzási aktust megtartották maguknak
<kép>

A nagy sikert arató víziló trió újra összeállt:)
<kép>

Egy kedves Koblány csoport pózolt nekünk egy jót
<kép>

És sikerült pár anya-lánya pillanatot is lekapni

A szafari nem olyan, mint az állatkert. A menedzsment nem nyúl bele a rendezésbe és nem teszi szalonképessé a látványt. Itt a filmből nem vágják ki a csúnyább jeleneteket.

Egy elfogyasztott Waterbuck csontváza:
<kép>

A víziló fiát a halála után már leszarja mindenki (ezt egyébiránt az Eduard és az Albert tavakat összekötő Kazinga-channel-en sikerült lekapni):

És egy igazán ritka fogás: egy leopárd, a frissen szerzett varacskos-növendékkel (először csak a macskát láttuk, kicsit pihengetett, mosakodott, aztán felkapta a fűből a szerzeményét):

Egy rövid lezárás erejéig visszaveszem a szót Ákostól. A cicák után sötétedésre értünk vissza a szállásunkra, ahol a tábortűz köré rendezett asztalok már vacsorához voltak terítve a csillagos ég alatt (már megint a romantika 🙂 – a déli féltekéről nézve, nulla fényszennyezés mellett egzotikus élmény az éjszakai égbolt. És a fizika is jól számol a Göncöl hátsó kerekeinek meghosszabbítására eső sarkcsillag pont a horizontra kerülne ha látszana, lévén hogy csak picivel vagyunk az egyenlítő alatt.
Hamar elkotródtunk aludni. Hajnalban viszont jöttek a vízilovak legelni, de erről az előző posztban már olvashattatok.
Folytatjuk majd a Kyambura Gorge-béli cserkészéssel és a Kazingán való hajózással, az ishashai oroszlánokkal és Bwindivel. Maradjatok vonalban 😉

Ákos

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.