Többen kédeztétek, mikor folytatódik a blog: most 🙂 Sajnos az elmúlt hónapban nem jutottunk oda, hogy a 3 draftban lévő posztból egy is kikerüljön. Most viszont ígéretünkhöz híven jöjjön egy bejegyzés a gasztróról:

Aki ismer, az tudja hogy engem olyan betegesen foglalkoztat a főzés, a különböző nemzetek konyhája és különösen az alapanyagok, hogy már elindulás előtt igyekszem ezekről a dolgokról tájékozódni, bárhová is utazom. (Most azt hagyjuk is, hogy szakácskönyvet meg jellegzetes alapanyagot és/vagy fűszert majdnem mindenhonnan hozok is haza.) Uganda konyhakultúrájáról sajnálatos módon az egyébként remek Bradt útikönyv igen szűkszavúan nyilatkozik. Nagyjából annyit tudtam meg, hogy sokféle staple food-ot esznek – erre nincs jó magyar szavam, amolyan töltelékkaják, mint nálunk a köretek –  és hogy a húsokat általában szószban főzve készítik. Ja és hogy sokféle halas kaja van. Nem villanyozódtam fel nagyon, de azért reménykedtem az egzotikum erejében.
Nem kellett csalódnom, az összes “vizsgálati módszer” pozitív eredményeket hozott.
Ami az alapanyagokat illeti, könnyű képet kapnunk, ha szétnézünk egy piacon és az élelmiszerboltokban. Uganda szerencsés ország, a trópusi klímán rengeteg gyümölcs és zöldség terem. Az avokádó és a mangó az utcán nő a fákon, elképesztő bőségben. A piacokon ezeken kívül többféle banán, ananász, dinnye, narancs, kevésbé ismert egzotikus gyümölcsök, paradicsom, édesburgonya, jamgyökér, kasszava, kukorica, krumpli, paprika, padlizsán, káposzta és saláták és ki tudja még mi mindenféle zöldség kapható.

A hús ritkább áru, jellemzően csirkét, kecskét, marhát, esetleg juhot lehet kapni. A tárolás/tálalás már fogósabb kérdés, ugyanis Uganda nagyrészén a henteseknek és a boltoknak sincs hűtője. Így biztos lehetsz abban, hogy amit kínálnak, friss vágás. Egyszerre csak egyet vágnak le és nyúznak meg és annak a darabjait adják el. A többi eladásra szánt állat élve várja ki a jósorsát az üzlet vagy piaci stand közelében.
Piaci hentespult:

Tojást inkább esznek és érdekes módon Ugandában a sárgája is fehér színű. Ruandában meg sárga.
Az élelmiszerboltok kínálata is sajátos. A fővárosban meg nagyobb városokban jártunk nagyobb élelmiszer üzletekben, de ezek sem haladták meg egy Tesco Express méretét. Ilyen helyeken van hűtő, meg zöldségespult is (hentes nincs). Az árak húzósak, az itthoni átlagárak felett mozognak. A palackos víz drága, 150 Ft körüli összegbe került egy másfeles üveg.
A vidéki kisebb boltok az alapvető élelmiszerekre szorítkoznak, nagyon kevés hűtést igénylő áru van. Zöldség, felvágott semmi, csak UHT tej, konzervek, kekszek, csipszek, tea, cukor kávé, margarin és lekvár. Apropó alapvető élelmiszerek: a sörök egész iható lagerek, illetve itt találkoztunk először a Guinness export változatával, ami zseniális. A borok import cuccok és drágák, szőlőt egyáltalán nem láttunk. A kenyér zacskós szögletes toastkenyér, foszlós és édes: borzalom. Felvágottat nemigen találtunk, a sajt meg mindenhol ugyanolyan volt: semleges ízű kis kerek, relatíve friss sajt.
Végeredményben én arra jutottam, hogy vidéken érdemben bevásárolni a piacokon lehet, az meg van kb mindenhol. A piacozás számunkra nehezített pálya volt, mert az árakban mindenhol érvényesül a “fehérember-szorzó” 🙂 Mivel kajánk mindenhol volt, konyhánk meg sehol, mi csak mangót vettük ilyen helyen, meg avokádót. A mangóból adtak kb 5 kilót másfél dollárért és úgy válogatták össze, hogy fokozatosan, egymás után érjenek be. Az avokádónál szintén azt kérdezte az árusember, hogy hány napon belül akarjuk megenni és úgy állította össze a csomagot. Az út menti fákon termő gyümölcsöket egyébként az út menti standokon árulják mindenfelé. Ilyen helyen vettünk mangót és egy igazi helyi specialitást is: a jackfruitot. Jack beköltözött a kocsinkba és penetráns bűzével egy óra alatt belakta azt. Ez egy nagy, dinnye méretű gyümölcs, vastag rücskös zöld héja van, a belseje pedig kisebb fehér kelyhecskékből áll, amikben nagyobb babhoz hasonlító mag van. Az íze leginkább a tuttifrutti ízű gumicukorra emlékeztetett. Sofőrünk nagy kedvence, én inkább a szintetikus szaroktól mentes büntetlen gumicukorevés élvezetét tudtam benne értékelni. Gyümölcsnek fura volt.
Ilyen amikor még a fán van:

 Itt pedig a piaci standon egy takaró alól kukucskál:

További nagy rejtély a kávé: mindhárom országban zseniális kávét termesztenek és árulnak, de a vendéglátó helyek 99,9%-ában szar nescafét adnak kávé helyett.

A legtöbben biztosan arra vagytok kíváncsiak, mi mit ettünk és hogy bírtuk (meg hogy megúsztuk-e a gyorsfosást – erről később, egy másik posztban 🙂
A legtöbb szállásunkon volt kaja, sok esetben menü, de azért ettünk a la carte is. A személyes kedvencem a hal curry volt Guluban egy étteremben – lekörözte azt, amit tavaly Indiában ettem, pedig 🙂 Ákos meg rácsúszott egy olyan fogásra, ami egy félbevágott avokádó megtöltve pirított hagymával, apró rákkal majonézben és barbecue szószban. De ettünk hibátlan egyben sült halakat zöldséges szósszal és basmati rizzsel, kecskeragut édeskrumplival és sokféle sült húsokat, krémleveseket és desszerteket is. Hála a belga, angol és nem utolsó sorban indiai befolyásnak a helyi konyhákban, a gazdag alapanyagspektrumot elég fantáziadúsan tudják elkészíteni. A legrosszabb kajaélményünk egy steak volt, amit medium rare helyett well done bírtak elénk tenni. Azért ennél nagyobb bajunk sose legyen 🙂 A túristásabb környékeken mindig voltak ilyen bitzonsági kaják az étlapon hogy zöldséges spagetti/rizs, meg a legbézikebb indiai fogások. A pizzát mondjuk nem értik – egyszer kóstoltuk, nem győzött meg.
Több helyen volt büféebéd, illetve a kisebb településeken inkább jellemzőek voltak a helyi fogások, így sikerült megkóstolnom a jamgyökeret, kasszavát, főzőbanánt, édesburgonyát köretként (ez ott nagyon más, mint a nálunk kapható). A sztenderd helyi fogás valamilyen zöldséges mártásban készült hús (leginkább csirke, kecske) a fenti köretek vagy rizs/párolt zöldségek valamelyikével. A hús nagyon nem az az ipari dolog, mint amit mifelénk adnak: a csirkék szikárak, sűrű, ízes a húsuk, a kecske vagy birka is hasonló. Nem csoda, nagyipari állattartásnak nyomát se láttuk az egész országban. Gyakoratilag mindenhol tudnak tökéletes basmati rizst készíteni (!), a többi köret pedig tájegységenként változik. Ízre nem nagy a különbség, mind krumpli állagúak, több-kevesebb édeskés felhanggal. Talán a kasszava a legérdekesebb: magas, száras növény, lilás levelekkel. A gyökerét meghámozzák, feldarabolják és megszárítva árulják, messziről úgy néz ki, mint a kőzúzalék.

A street food kóstolás lett volna még jó és számomra ez az egyik legnagyobb dilemma, mert állatira érdekel, de városi bélem van sajnos. Így csak szemmel vizsgáltuk meg hogy nagyon gyakori a parázson sült kukoricacső és a kisméretű nyársakon megsütött húsok. Illetve van még egy fánkféle, de azzal csak a fővárosban találkoztunk.
Szóval az éhezés egy percig sem fenyegetett bennünket egyik országban sem, főleg hogy az adagok bőségesek és ezen az éghajlaton nemigen van nagy étvágya az embernek. Mi mindenhol egy adagot feleztünk meg és még így is bőven rendben voltunk. Sofőrünktől megtudtuk, hogy a helyiek nemigen reggeliznek és a leghangsúlyosabb étkezés a vacsora. Az átlag ugandai család asztalára hús ritkán kerül, viszont a staple foodok annál gyakrabban. Vagyis – akárcsak a régi Magyarország szegényebb részein – az emberek leggyakrabban főtt-tört zöldségekből készült pempőket esznek, valami minimális ízesítéssel és rengeteg gyümölcsöt. Szerencsésebbek, akiki tóparton élnek – ott a hal mindennapos és elég jó édesvízi halak vannak. A kolonizációval behozott étkezési szokások nemigen hatottak a helyiekre, inkább csak a vendéglátásban meg a legfelső rétegek életvitelében hagytak nyomot.
Nekünk mondjuk furcsa volt, hogy milyen hatalmas adag kajákat raknak elénk mindenhol – nagyobbakat mint itthon, miközben sztenderd 25-30 fok van. Egyszerűen képtelenség megenni napközben. Viszont az összbenyomásunk az, hogy túristaként éhenhalni kifejezetten nehéz Ugandában és Ruandában (Kongóban nem ettünk, de nincs okunk feltételezni az ellenkezőjét 🙂 Nem beszélve arról, hogy a felszolgálás mindenhol nagyon szívélyes és az éttermek többségében kifejezetten elegáns: textilszalvéta, a szósz kiöntőben érkezik, a teríték sem gagyi. Nagyon jókat ettünk végig és egyáltalán nem volt egysíkú. Uganda sokarcú ország, nagy az alapanyagbőség és ez nagyon jó hatással van a gasztronómiájára is. Az alapból nagy választék tájegységenként változik és bármit is választasz, biztos lehetsz benne, hogy frissen készül és egy széles mosoly kíséretében szolgálják majd fel.

Kriszti