Utunk első napjait úgy terveztük, hogy Srí-Lanka belsejébe utazunk, a hegyek közé ahol a teaültetvények, vízesések és a nagyon szép helyeken kanyargó lepukkant vonatok vannak. A fővárosban nem terveztünk sokat időzni, így autót béreltünk és terv szerinti délután f5-ös landolásunkat követően azonnal el is indultunk vele kifelé, a Colombótól mintegy 50 km-re foglalt szállásunkra. Ákos játszadozott a gondolattal, hogy egyenest menjünk is el a hegyekig, de figyelembe véve a másfél napos utazás + jetlag+ az útvonaltervező szerint 5 órás 200 km-es utat, erről könnyen le tudtam beszélni. Végül a kb. 50 km is határesetnek bizonyult. Az előzőekhez ugyanis még hozzáadódott egy órányi baszakodás a reptéren – a csomagszállító szalagoknál nem volt kiírva a járatunk, hiszen itt mindenki tudja hogy melyik légitársaság csomagjai hova érkeznek, illetve a Sixtnek mint kiderült nincs reptéri pultja. Mire elindultunk, már sötétedett. Az se segített, hogy Srí-Lankán baloldali közlekedés van, az autóban tükrözve vannak a kezelőszervek, amelyeket – csakúgy mint magát az utat – senki sem használ rendeltetésszerűen. A fővárosból kivezető csúcsforgalomban egy idegtépő másfél óra után estünk be a szállásra. Annyi erőnk volt, hogy vizet szerezzünk és elájuljunk.

Másnap hajnalban ébredtünk, köszönhetően leginkább a plusz 4,5 óra időeltolódásnak. Nem volt baj, jó 5 órányi autóút várt ránk. A cél Nuwara Eliya és Ella voltak. Az, hogy 200 km autóút miért tart ilyen sokáig, hamar kiderült: a srí-lankai közutakba nem építettek egyenes szakaszokat, csak az autópályák építésénél folyamodtak ehhez a közhelyszerű megoldáshoz. A kisebb utak ráadásul keskenyek is, ami azonban a buszok és teherautók közlekedési kedvét nem akadályozza. A tuk-tukok teljes jogú használói az utaknak, viszont tetű lassúak. Végül is a tempó miatt sokkal jobban kiélvezhettem az utazást, mert a táj egyre szebb lett, ahogy felfele haladtunk. Ákos valószínűleg máshogy fog visszaemlékezni erre az útra, amit majd egy kifejezetten a közlekedésnek szentelt bejegyzésben meg is oszt veletek.
Szóval a teaültetvények, a kaucsukerdők és a szórványos esőerdős részek tényleg szépek, a párafelhőktől pedig egészen különlegesek is. A települések egymást érik, az út mentén mindig van valami.

Megálltunk kávézni egy helyen és legnagyobb meglepetésemre török kávét adtak. Mint kiderült, itt a kávé azt jelenti, hogy az őrölt kávét leforrázzák. Semmi nescafé, hálistennek. Ezután elég magasra kúszik az út, mindenfelé teaültetvények. Szerpentineken kanyargunk rengeteget, alagút, viadukt alig van. Megállunk egy teagyárnál, ahol van kóstoltatás meg bolt. Tea Castle – az építmény olyan mint egy vár – egy brit teagyáros fazon alapította egy neki tetsző panorámájú domboldalban. Körbesétálunk, iszunk 2 féle teát – érdemes megjegyezni a neveket: orange pekoe és jázminos zöldtea, hibátlan mindkettő.

Innen Nuwara Eliya már csak egy iramodás (=20 km). Szép fekvésű település, egy magasan fekvő tó partján a hegyek közt. Itt már ezerrel dübörög a kolonizáció: van ügető és golfpálya meg egy rakás britek által emelt épület. Ha több az idő és gondosabb a tervezés, akkor itt iktathattuk volna be az Adam’s Peak  megmászását (1 egész nap és ottalvós), amit állítólag az összes magát komolyan vevő vallás szent helyként tisztel, ugyanis Ádám itt ért földet (értsd: tette le először a lábát a Földön). Azóta nyilván megkopott a teteje, mert a leírások szerint a csúcs egy 70x170cm méretű lábnyom, ami még egy Ádámtól is kissé túlzás lenne. Legközelebb meglátjuk… Ebédelünk egyet a tóparton, aztán tovább Ellába. Még kb 2 óra út vár ránk.
Ella a hegyi turizmus kedvelt helye, utólagos megfejtésünk szerint azért, mert viszonylag sok attrakció könnyen elérhető innen. Mindenesetre megérkezésünkkor az eddigi legnagyobb fehérember-sűrűség fogad, a hegyi kisvárosban hipszterkávézók és óriási vendéglátóhelyek. Elég szürreális. Az esténkbe egy rövid séta, egy vacsora és egy sörital fér bele. A vacsoránk a legtipikusabb helyi étel: Srí-Lankai curry. A kajáknak külön posztot szánok majd, az itteni konyha ennyit bőven megérdemel. (Fun fact: kezdek rászokni a csípősre (!!!))
Este összecsuklunk újfent és annyira sokáig alszunk, hogy a másnap reggeli vonatozást bebukjuk, de durván. A srí-lankai hegyekben ugyanis ez az egyik legnagyobb szám a turisták szerint: a brit teaérdekelt telepesek építettek egy vasútvonalat, ami a legszebb panorámájú helyeken kanyarog a párás teaültetvények felett. A csoffadt vasúti szerelvényeket ellepik a nyugati turisták Ella és Kandy között. A videók szerint tényleg megérős (ráadásul fillérekbe kerül: a fél napos vonatozás vagy 500Ft, ezek a fickók még nem értik a turistalehúzás lényegét:) ), nekünk viszont 1 teljes napunk van itt, meg mondjuk még egy délelőtt, szóval eleve rövidebb vonatra pályáztunk volna, de most úgy tűnik, az is bukó. Reggeli közben újratervezünk és úgy döntünk elmegyünk inkább a település körüli hegyekre túrázni. Egy meglepően könnyű útvonalon felmegyünk a Little Adam’s Peakre (zsniális húzás: nevezzük el majdnem úgy, mint a híres hegyet és máris mászik fel a sok ember – az egyébként szép – helyre, amihez kb semmi köze sincsen), onnan teaültetvényeken át a “9 arch bridge”-re, amiről azt kell tudni, hogy vas felhasználása nélkül készült. Ezután a vasúti sínek mellett bandukolunk be az állomásra, ahol elkap minket a lezúduló zápor.

Az állomásra beszorulva nézegetjük a menetrendet és arra az elhatározásra jutunk, hogy a délutánba még bőven belefér, hogy a kevésbé mainstream irányba vonatozzunk egy órát. Így is teszünk. Összesen 60 forintnyi rupiért kapunk két jegyet, és a szinte turistamentes vonattal egy óra alatt zötyögünk 21 km-t. Lehet, hogy nem ez a legszebb szakasz, de még így is bőven megéri: vízesések, teaültetvények, párás hegyoldalak és dzsungel.

A végállomáson Badullában sétálunk egyet, útközben egy pékségben veszünk maró anyagot tartalmazó péksütit, majd buszra szállunk. Életem egyik leghajmeresztőbb útja ez a huszonpár km: induláskor a mozgó buszra kell felugrálni, 2 emberért nem állnak meg. A sofőr hajt, mint az állat a szűk szerpentineken, beláthatatlan helyeken előz, a busz ajtajai folyamatosan nyitva, a további megállókban is csak lassít a fel-és leszálláshoz. Mindemellé figyelemreméltó a busz belseje: elképesztő eneteriőrdizájn van, minden csúszós műanyag vagy koracél és eszelősen színes.

Besétálunk Ellába (a busz csak egy kereszteződésig visz, Ákos pedig kicsit félrebecsülte a távolságot így egy erős félórás gyalogos kaptató lett belőle, miközben elhúzott mellettünk a csatlakozó busz, de legalább láttunk két papagájt az út mellett egy fán) és gyorsan magunkhoz is veszünk egy sört. Közben meglátogat egy tarisznyarák – már tudják hogy itt vagyok, küldtek hát követet 🙂
Vacsorára betámadunk egy jobban kinéző éttermet, ahol megtudjuk, hogy a “devilled” bármi az gyakorlatilag maró anyag – ám nem rossz. Valszleg tényleg a “devil” szóból ered a megnevezés. Egybként Ella nagyon szép kis városka, csak picit rádőltek a turisták. Ilyen szép kis vendéglátó egységek sorakoznak:

A következő reggelen már szinkronban vagyunk az itteni idővel, felkelünk, ahogy kell. Reggeli után elbúcsúzunk házigazdánktól és hamar megindulunk, mert estére Colombóba kellene érni, ami nettó 5 óra autóút. Először egy közeli vízesést veszünk célba, a Ravanna Falls-t, ami valóban szép és elég turistás. Nekem sikerül elcsúsznom egy kövön és bevernem a bal térdem annyira, hogy aznap már nagyon gyalogolni ne tudjak. Elég rossz hangulatban indulunk tovább, a 2 nap múlva kezdődő szörfözés kilátástalannak tűnik részemről. A legrövidebb út Colombóba csupa kanyargó, gyakorlatilag keringőzünk az autóban ülve, 30-40-es átlaggal (se). A táj gyönyörű, nem panaszkodhatunk. Még egy vízesést ejtünk útba, ami néhány km-es kitérő a főútról. Meglátva a lehajtót elbizonytalanodunk, ahogy az egysávos utacska bekanyarog az esőerdőbe. A kis gyöszmeteg bérautóval ez lehet túl nagy falat lesz. A beláthatatlanul kanyargó utacskán persze szembejön egy tuk-tuk, alig kerüljük el egymást – ő nem lassít. A vízeséshez érve azért le vagyunk kenyerezve: tényleg nagyon szép, esőerdővel vegyes fenyőerdők között zuhog alá, majdhogynem alpesi tájban.

Továbbautózva egyre szegényebb részekre érünk, népes városokon töfögünk keresztül, majd valami kis étteremben eszünk egy chicken fried rice-t, ami szintén jellegzetes helyi kaja.

Colombo külvárosaiba érve hosszú és idegtépő araszolás mire elérünk a booking.com-on foglalt szállásunkig. A legnagyobb monszuneső ott szakad ránk persze egy sarokra, 20 percig keressük a bejáratot. Bosszúnk azonnal elpárolog, ahogy megkapjuk a szobánkat – ez egy családi panzió szerűség, házigazdáink nagyon kedvesek, mindenféle jó tanáccsal ellátnak, még tuk-tukot is intéznek nekünk.

Estére ugyanis van egy nagyon fancy programunk: vacsora a Ministry of Crab-ben. Erre az étteremre egy ismerős FB posztjában akadtam rá, és a tarisznyarák-mániám+gasztro érdeklődésem miatt úgy éreztem, vétek lenne kihagyni. Foglaltunk asztalt – anélkül ugyanis be se jut az ember – és a visszaigazolásban jelezték, hogy vann dress code: ujjatlanban nem kéne menni. Rá is paráztam, mert erre az útra nem készültem étterembe menős ruhával. Persze semmi okom nem volt rá. Az étterem vérprofi, nagyon szép, első osztályú a kiszolgálás és a kaja is. Colombo belvárosában van, a srí-lankai viszonyokhoz képest drágának számít, de Budapesten kicsivel átlag felettinek mondanám. A kajáról bővebben a gasztro-rovatban írok majd. Itt csak annyit mondanék: tökéletes volt 🙂 Vacsora után andalogtunk még kicsit a tengerparton az egyébként felejthető belvárosban, aztán haza tuk-tukoztunk. Másnapra hajnali indulás a terv, hiszen 9-kor csatlakozunk a szörftáboros csapathoz.

A következő posztban azzal folytatjuk, hogy milyen a reggeli dugó Colombóban és milyen az élet Dél-Sri-Lankán, ahol folyton hullámzik a meleg türkiz víz és senki semmit nem vesz komolyan 🙂