A kora reggel befutó vonatról tehát első utunk a szállodába vezet. Ezen a rövid távon kiszúrunk már több kifejezetten jó greffitit, ami enged arra következtetni, hogy nem egy koszos kis ázsiai porfészekkel lesz dolgunk. A greffitik színvonala egy városban általában jó indikátora az underground kultúrális élet színvonalának, úgyhogy egyből fokozódtak a várakozásaim 🙂

Megérkezésünk után hosszabb csendespihenő következett, az egyébként a belsőépítészetet sajátosan értelmező ámde igen kényelmes szállodában.

Vigyázat, pszichedélia a tapétán!

 

…és a padlószőnyegen.

A szobákban kevésbé gurult el a lakberendező gyógyszere, így nem jojózott a szemünk a tapétától, ami hasznos, ha az ember aludni akar. Ellenben én úgy zsibbasztottam le az agyamat, ahogy már többször is: mivel fixa ideám, hogy adott országról mindent feltár a zenetévéje, megkerestem a mongol könnyűzenei tv csatornát, ahol klipeket adnak. (Megjegyzem, a sportcsatornák is tudnak érdekesek lenni ilyen szempontból.) Nos, nem okozott csalódást, néhány igazi gyöngyszemre leltem. Nehéz írásba foglalni a látottakat, szóban bárkinek szívesen elmesélem. Valami egészen elképesztő volt.

Délután 1 körül vakarjuk össze magunkat és indulunk el Ulanbator felfedezésére. Eleinte a tempó vontatott, de lassan felpörgünk. A szokásos pénzváltással indítunk, utána ebédelni megyünk a helyi túraszervező által ajánlott hot-pot étterembe. Már régóta nézegettem vágyakozva az ilyen helyeket, de rendszerint amikor a közelükben voltam, nem volt velem ember, aki ki akarta volna próbálni. Így most  külön öröm, hogy ez is összejön végre. A hot-pot ilyen távol keleti úri huncutság: az asztalon mindenkinek van egy főzőlapja. Arra kerül egy bödönnyi alaplé, amit az étlapról választhatsz és az asztal középső elforgatható részére pedig az előkészített apróra vágott húsok, zöldségek, tészták és másegyebek, amiket a gyöngyöző alaplébe dobva megfőzöl, majd kiszeded és megeszed. Én örökké bénázok az evőpálcával, de most végre olyan iránymutatást kaptam a többiektől, amivel hosszan boldogulok begörcsölő agy és ujjak nélkül 🙂 A kiváló minőségű egzotikus alapanygokból hosszasan kotyvasztunk és némi értetlenkedés után a kezdők is beavatást nyernek a hot-pot módszertanába, így a végére minimális frusztráció mellett sikerül eléggé élvezetes módon telekajálni magunkat. Az étterem eléggé elegáns, így a számlát erősre tippeljük, ehhez képest egy kb. 4500 forintnyi pénzből ússzuk meg fejenként, amit itthon lehetetlen lenne megcsinálni.

Hot-pot, épp mielőtt nekiestünk

Az étterem után nem kicsit bezsibbadva elindulunk várost nézni. Először teszünk egy rövid felfedező sétát a város központjában található buddhista kolostorokhoz. Sajnos belépős, így csak bekukucskálunk. Akit érdekel az ilyesmi, itt egy egész jó buddha ül áll az épület közepén kb. 3 emelet magasan körbegalériázva.

 

Nagy, álló Buddha szobor – ritkaság

A kolostoros helyről kis, Indiát idéző utcákon keresztül indulunk tovább a nagyvárosiasabb városrészek felé.

Ciki vagy sem, én az ilyen utcákat kicsit jobban szeretem

 

Modern mongol metropolisz (hm, önellentmondás alert)

Sajátos ezek után befutni a posztkommunista nagyvárosokra jellemző promenádra, ahol a köztereken mindenféle vicces járműre ülhet fel a fizetőképes közönség. A fiúknak sikerül kipróbánia az alább látható pörgő forgó izét. A cél természetesen egy teljes átfogrdulást hozó manőver, amit a bérbeadó néni csak némi késleltetéssel vesz észre és nagyon nem örül 🙂

Továbbindulva látunk bezárt Budabest kávézót, bezárt hangszerüzletet, stb. De a legerősebb elem a mindenféle állami szervezetet tartalmazó masszív, katonai jellegű erősen reprezentatív középület-had. Minthogy a feliratokat nem értjük, kissé úgy tűnik mintha legalább 15 rendőr-főkapitányság lenne a városközpontban 🙂 Eljutunk az ottani Hősök-terére is.

A parlament épülete hatalmas

 

 

Én mondjuk hiányoltam a bringapólós/breakes/deszkás szubkultúrát

 

Nekem, mint elfajzott várostervező építésznek furcsa volt látnom, hogy egy olyan nép fővárosa, akiktől maga a város koncepciója is idegen tele van hangsúlyosan reprezentatív épületekkel, utcákkal és terekkel. Nyilván megtanulták a leckéket a szovjetektől meg a kínaiaktól, de ezzel együtt is mást vártam. Ulanbator persze nemcsak ezért meglepő. Az egyik érdekes adat, hogy a mongolok 40-45%-a ebben a városban lakik (a népesség többi része pedig az 1,564 millió négyzetkilométeres országban szanaszéjjel). A városban van bőven lakótelep, meg toronyház, de vannak jurtanegyedek, ahol a deszkapalánkkal lekerített telkeken állnak a jurták. A másik érdekesség, hogy elég élénk hipszter-élet folyik a fővárosban, az ember nem is gondolná, hogy mennyire erős a  nyugat-európai hatás. Meglátszik az emberek öltözködésében, a popzenében, az éjszakai életen de még az éttermek belső dizájnján is. Itt még nem tudjuk, csak sejtjük, hogy igen erős kontraszt feszl a hagyományos vidéki élet és a fővárosi életforma között.

Kis kitérő – elmélkedés a mongol néplélekről
A mongol kultúráról olvasva, figyelve az embereket az egyik legszembetűnőbb hogy milyen hosszan megőrizték az eredeti életformájukat. A többségük a mai napig szoros együttműködésben él a természettel, vándorol, minimalista, emberléptékű életet élnek – egy család holmija elfér egy kisteherautón jurtástul. Teszik ezt annak ellenére, hogy van egy országuk, aminek a határai jóideje változatlanok és rajtuk kívül a világ legnagyobbrészt letelepedett, ún. “megállapodott” életet él. A mongolok nem egy kő alatt élnek, tudnak róla, mi zajlik a világban. Valószínűleg a megszokáson túl az is van, hogy szeretnek így élni, szabadon, fizikai és materiális kötöttségeik minimalizálásával. És van az egész életformán túl egy fontosabb valami: a természetben élés, a rendkívül alacsony privacy-szint, az egymásrautaltság és egyáltalán, ez a minimalista létezés, ami sokkal több esélyt hagy arra, hogy fókuszáljanak a fontos dolgokra, olyan embereket nevel ki, akik empatikusak, segítőkészek és derűsek. Tudomásul veszik a dolgok természetét, nem tolakodóak, békén hagyják egymást, de ha szükség van rá, együttműködnek. Mongóliában nem csak a végtelen tér és az infrastruktúra alacsony szintje miatt van az, hogy az emberek nem basztatják egymást és az állam sem az embereket. A mienknél lényegesen önszerveződőbb világ ez, ahol önállóságot kapsz és kompetenciát feltételeznek rólad a többiek. Például azért nem települnek egymás nyakára, mert tudják, hogy adott földterület eltartóképessége véges. Ettől még szívesen szomszédolnak vagy látnak vendégül másokat. Számomra egyértelműen van valami vonzó ebben a szabad, egymást élni hagyó életben, ami itt láthatóan működik. Kísérőink és vendéglátóink kivétel nélkül derűs, kedves, empatikus emberek, akik úgy figyelnek oda ránk, hogy közben egyáltalán nem zavaróak. Sem a váratlan dolgok, sem a nehézségek nem hozzák ki őket a sodrukból. Mi is biztonságban érezük magunkat a társaságukban és ‘hátradőlünk’.  Az emberi interakciók itt sokkal nívósabbak mint a mi társadalmunkban, miközben a külsőségekkel, anyagiakkal a szükségesnél többet nemigen foglalkoznak. A táj megnyugtatja a nyugati ember túlingerelt lelkét is. Itt elhiszed, hogy ‘less is more’.
Na emiatt hihetetlen a zsúfolt, nyüzsgő, szmogos-dugóbénított Ulanbator népességszáma. Aki itt a várost választja, az gyökeresen más életformát választ.

A városnézést egy kávézóban szakítjuk aztán meg, ahova értünk jön Janóék helyi ismerőse, egy huszonéves mongol DJ. Ő kalauzol fel minket a város melletti hegyre ahol a remek kilátáson túl egy rendkívül impozáns szovjet emlékmű is van. Majdnem olyan szép, mint a szombathelyi 🙂 Nagy a nyüzsgés, még egy helyi popzenekar és filmstábja is szembejön velünk. Fotózunk bőszen. Az emlékmű alatt sast is lehet bérelni egy fotó erejéig, nem hagyjuk ki.

Emlékmű a dicsőséges szovjet hadsereg harci tetteiről – amelyben mellesleg mongolok is szolgálták a szívüknek oly kedves bolsevizmus ügyét (irónia alert)

 

 

Sasröptetős kötelező

 

Érhet-e nagyobb dicsőség egy honfit, minthogy a hadsereg teljes jogú tagjává váljon? Aligha. (i.a.)

 

Mondom, majdnem olyan erős, mint a szombathelyi ‘felszabadulási’ emlékmű

 

Ulanbator napnyugtában

 

A város és a vidék, akaromondani fényes jövő és dicső múlt egy képen

Kis kitérő Ulanbator közlekedéséről:
Reggel és este komoly dugók vannak, aminek oka állítólag az, hogy a város úthálózatát fele ennyi emberre tervezték. Tény, hogy a fő útvonalakon araszolás van csúcsidőben. Vannak trolik és buszok, de nem nagy számban, Afrikához képest a motorok mennyisége sem jelentős. Az autókról elsőre nem tudod megmondani, jobb- vagy balkormányos-e a sztenderd. Nagyjából ugyanannyi van mindkettőből, a jobbkormányosak japán importból ömlenek ide. Rengeteg a Prius, jellemző a japán autók túlsúlya. UAZ-ból is sok van, parancsnokiból és csapatszállítóból is. A másik szembeötlő dolog a G-mercik nagy száma. Biciklis is akad, még single speed bringát is látok lelakatolva a városban. A legfurább mégis a taxizás. Vannak hivatalos taxik, felirattal, taxiórával, de ha az út szélén integetsz, előbb-utóbb megáll valaki bármilyen random autóval és elvisz a megadott címre párszáz forintért. Akár 5 utast is egy személyautóban 🙂

Hipszterkerékpár!

Visszaindulunk a hotelbe ‘taxival’, hogy rendezzük sorainkat és felfrissített tollazattal vessük bele magunkat később az ulanbatori éjszakába. Nem bánjuk meg 🙂 A városközpontban utcabál-szerűség van, street food árusokkal, tradicionális mongol hangszereken a Troopert játszó jazz-zenekarral, koreografált spinning-bemutatóval. Erős a felhozatal, csak kapkodjuk a fejünket 🙂

Fényfüggöny, aláfestésnek különféle egymást elnyomó zenéket képzeljetek hozzá

 

 

Egész hosszan kavargunk a helyiek között, mindenbe belekukkantva, közben végigkóstolva a teljes, javarészt koreai ihletésű utcai kaja felhozatalt. Párszáz forintokért egészen érdekes ‘tételek’ kerülnek elénk.

Koreai leves valami omlett/palacsinta-szerűséggel, halas vagy rákos beütéssel, kb. 200 forintért

Végül továbbindulunk DJ ismerősünk bulijába (silent disco, csak 1-200 embert engednek be – elég hipszterül hangzik), a séta azonban hosszabbnak bizonyul, mint terveztük, így páran befáradva inkább a hotel felé vesszük az irányt. Elvégre másnap reggel indul a motoros túra, ahhoz pedig egy dologra igencsak nagy szükségünk van: ERŐRE 😉

Hamarosan következik  a folytatás: Ákostól megtudhatjátok, miféle műszaki csodák vártak ránk másnap és hogy milyen motorozni Mongóliában 🙂

Kriszti